A fehérvári bicskáról

Dr. Lukács László engedélyével

Lukács László

Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

 A fehérvári bicskáról

 

Dunántúl szerte híres volt a fehérvári bicska. Elnevezése származási, készítési helyére, Székesfehérvárra utalt. A régi mesterek egyes bicskatípusok nyelét a város zászlajának piros-kék színeivel díszítették. Különböző késtípusokat készítettek: frakkos, francia, pecsétnyomós, náder, völgyelt, fejesgörbe, sniccer. Az acélos bicskát tűz csiholására is tudták használni. A körmöző pengével ellátott bicskát a juhászok a juhok lábának gyógyítására használták (Pesovár 1983, 19). Bicska-típusok a sárbogárdi Révész-műhelyből a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből. Balról jobbra: sántázó, rácbicska, náder, fejesgörbe, maskara. Közkedveltségét jelzi, hogy a fehérvári bicska gyakran szerepel a XVIII-XIX. századi művelődéstörténeti forrásokban. A’ rendes pipázás privilégiumjai című, 1789 után keletkezett ponyvanyomtatvány szerzője elismerően nyilatkozott róla: „… az egész világon leg-áldottabb fü a’ Dohány; azért-is szorosan parantsoljuk, hogy ez a’ drága fü nem krajtzáros bitsakkal, vagy holmi buta vatskóval vágattassék, hanem ama’ hires Fejérvári, tsont nyelü éles bitskával…” (Takács 1954, 215-216.) A vatskó rossz, nyeletlen, életlen kés vagy késdarab, amellyel a csizmáról a sarat takarították le. Táncsics Mihály a XIX század elején Fejér megye déli részén, Nagyvenyimen lóhajtó gyerekként segített édesapjának a gabona nyomtatásánál. Életpályám című könyvében említette, hogy a nyomtatásból hazafele menet, Sárosdon a kovácsműhelyből egy szép bicskát lopott el, amit a Dunántúlon fehérvári bicskának neveznek (Táncsics 1978, 21). Edvi Illés Pál 1841-44 között Budán jelentette meg Első oktatásra szolgáló kézikönyvét, amelynek III. kötetében olvashatjuk: „Fejérvár, k.(irályi) v.(áros) hová ha eljutok valamikor, megszemlélem a’ nagy marhavásár-állást, az artézi kutakat, és a’ fejérvári bicsakokból vásárlok egyet emlékezetül.” (Edvi Illés 1844,38). Jókai Mór a Vasárnapi Ujságban 1856-ban megjelent Hogyan mulat a magyar nép piros pünkösd napján? 2. A pünkösdi királyné című cikkében a suhanc a csizmaszárból fehérvári bicskát rántott elő (Jókai 1856, 165-166). Ballagi Károly és Király Pál 1877-ben napvilágot látott földrajzi munkájukban ezt írták Székesfehérvárról: „Kézmívesei számosak s közülük sokan posztót, pokrócot, kordovánt, bicskát készítenek.” (Ballagi – Király 1877, 76.) Krúdy Gyula: A fehérvári bicska című novellájában Petneházi Péter Franciaországba bujdosott kuruc kapitány, aki a francia hadseregben ezredesi rangra jutott, súlyos beteg, erős étvágytalanságban szenved. Törpe lóvakaró legénye, Miska Magyarországról hozott neki orvosságot: „A tarisznyából egy cifra nyelű fehérvári bicskát vett elő.

− Mit csináljak én evvel? – kérdezte Petneházi.

− Egyék vele, ezredes uram, mint otthon Magyarországon, kuruc kapitány korában.

− Mit egyem, mikor semmit sem ehetnék! – panaszkodott Petneházi.

Miska ismét a tarisznyába nyúlt. Debreceni cipót és kolozsvári szalonnát vett elő. Az ezredesnek felragyogott az arca.

− Erre vágyódtam! – kiáltotta, és a fehérvári bicskával jóízűen enni kezdett – Szomjas vagyok, Miska – mondta, mikor megtörölte a bicskát.

Miska kulacsot vett le a válláról

− Hegyaljáról bort hoztam! A Tiszából vizet hoztam – szólott.

Most már ivott is Petneházi.” (Krúdy 1984, 41-42.)

A fehérvári bicska még a két világháború közötti időszakban is fogalom volt. Ekkor Székesfehérváron az egyik újságban rendszeresen jelent meg írás Fehérvári kis bicska címszó alatt. Az időszerű eseményeken élcelődő cikk fölé szemléltetésül egy bicska rajzát is kinyomtatták (Gelencsér 1996, 22).

A törökök kivonulását követő másfél században, 1688-1848 között 11 késesmestert (Messerschmied) és 2 köszörűst (Schleifer) vettek fel fehérvári polgárnak (Bonomi 1944/45, 349-350). 1784-ben 2 késesmester, Georg Englarner és Michl Soller dolgozott a városban (Varga 1968, 265). Gelencsér József feltételezése szerint ők lehettek azok, akik külhonból hozott tudásukkal a fehérvári bicskák jó hírnevét megalapozták (Gelencsér 1996, 22). Számuk a XIX. század közepére megemelkedett: 1828-ban 5 mester, 5 segéd, 1835-ben 7 mester, 3 segéd, 5 tanonc, 1841-ben 8 mester, 5 segéd, 8 tanonc, 1846-ban 8 mester, 9 segéd, 9 tanonc, 1855-ben 7 mester, 6 segéd és 2 tanonc, 1868-ban 6 mester és 9 tanonc dolgozott a késes iparban Székesfehérváron (Eperjessy 1988, 328-329; Drucker 1868, 20). 1865-ből név szerint is ismerjük a fehérvári késesmestereket: Anlauf András műhelye a Palotavárosban (Selyem u.), Hám Mihály (Sas u.), Piccher Ádám (Úri u.) és Szalay József (Bástya u.) műhelye a Belvárosban volt. Ugyanekkor Majer Jakab köszörűs a felsővárosi Forgó utcában dolgozott (Németh 1865, 126).

Az 1860-as évekből Schubert Sebestyén fehérvári késesmesterről tudunk, majd tanítványa, Lipp mester is itt dolgozott. Schubert Sebestyén és id. Kőnig Károly késeikkel szerepeltek az 1879-es székesfehérvári országos mű-, ipar-, termény- és állatkiállításon, ahol az országból 14 késes mutatta be gyártmányait (Rubin 1879, 72-73).

Szép Sándor székesfehérvári késes és műköszörűs (1889-1967)

Szép Sándor Székesfehérváron, anyai nagybátyjánál, Lipp Rezsőnél tanult, szabadult fel a késes- és köszörűs iparban. Az első világháborúból hazatérve Székesfehérváron 1919-ben önállósította magát: a Kossuth u. 9. szám alatti, mára elbontott, épületben nyitott műhelyt. Ő inkább műköszörűsnek hirdette magát, de igazán értett a késekhez is. Szép Sándor késes és műköszörűs üzlete előtt (Székesfehérvár, Kossuth u. 9.) A két világháború közötti fehérvári újságokban, kalendáriumokban rendszeresen megjelent reklámja: „Szép Sándor késes és műköszörűs mester. Székesfehérvár Kossuth u. 9. ÁRPÁD fürdővel szemben! Borotvák, ollók, zsebkések, hajvágó gépek, mészároskések, korcsolyák stb. nagy választékban. Minden e szakba vágó köszörülést és javítást elfogadok.” Szép Sándor felmenői fehérvári iparosok voltak. Édesapja, Szép Károly (1862-1932) Simor utcai kosárfonómester Székesfehérváron született. Református kisnemesi elődei a Bakonyból települtek Székesfehérvárra, onnan hozták magukkal a kosárfonómesterséget. Édesanyja, Lipp Teréz, fehérvári késes családból származott mindkét ágról: anyja Schubert, apja Lipp volt. Hagyomány szerint a Lippek Passau környékéről érkeztek hajóval, Fehérváron telepedtek meg. Szép Sándor üzletének modern portálja Az 1931-32. évi székesfehérvári címtárban köszörűsként Lipp Rezső és Szép Sándor, késesként Kőnig Károly szerepelnek (F. Szabó szerk. 1932, 92, 95).

Iparos polgáraink részt vettek a város társadalmi, kulturális életében. Közöttük Szép Sándor késes és műköszörűs a Fejér Megyei Múzeumegyesület tagjaként még az 1960-as  években is megjelent az István Király Múzeum kiállításainak vasárnap délelőtti megnyitóin. Ragaszkodását a kulturális rendezvényekhez talán azzal is magyarázhatjuk, hogy 1908-tól Kossuth utca 9. szám alatti házukban működött a Székesfehérvári Iparoskör (Lukács 2007, 172).

Szép Sándor Kossuth utcai műhelyében dolgozik. A fényképekért Szép Sándor unokájának, Csukás Györgyi néprajzkutatónak mondok köszönetet.

Szép Sándor Kossuth utcai műhelyét 1967-ben Flaschner Kálmán vette át, aki a Juhász Gyula utcában napjainkban is folytatja a mesterséget (-kn- 2000, 3). Szép Sándor tanítványa, segéde, Orosz Miklós 1867-ben önállósította magát: mestere szomszédságában a Kossuth utcában nyitotta meg kis üzletét, műhelyét. Orosz Miklós, Kőnig Károly munkásságára, és a köszörűs cigányokra Gelencsér József így emlékezetett: »Az 1970-80-as években a míves késeknek, bicskáknak nem volt akkora respektje, mint 1945 előtt, vagy napjainkban. Ezért Orosz Miklós tevékenységének döntő részét a köszörülés, élezés tette ki. Akkor a valamirevaló háztartásokból rendszeresen vitték a késeket köszörültetni. Székesfehérvár külső városrészeiből és a környező falvakból pedig disznóvágás előtt mindenképpen. Egy-egy családból vagy öt nagyobb késsel keresték fel a késesmestereket. A hentesüzletek és a felvágottat árusító üzletek szintén éleztettek. Ez volt az az időszak, amikor a fiatalok korcsolyájukat vitték rendszeresen éleztetni. Télen tehát rengeteg dolguk volt a késeseknek, de döntően csak a köszörüléssel. Orosz Miklósnak műhelyében fia is besegített. Az 1980-as évek első felében a Kossuth utcai tömbrekonstrukció miatt a műhelyre költözés várt. Emlékezetem szerint Orosz Miklós inkább abbahagyta a tevékenységet…

Nagyon jól emlékszem rá, hogy a Piac téren a mai park helyén a Püspökkút közelében állt Kőnig Károly üzlete. A várfal kibontása miatt bontották el az 1960-as években az üzletet, műhelyt. Akkor a portálon látható, nagy betűkből álló céhfelirat alliterációja fogott meg, mint irodalmat szerető diákot: „Kőnig Károly késműves”. Ma már tudom, hogy milyen üzleti érzékről tanúskodott a műhely elhelyezése, hiszen a Piac téren a környék parasztsága megfordult. Ezek a potenciális kuncsaftok pedig messziről látták a cégtábla feliratát. Csak pár lépést kellett tenniük, hogy bicskát tudjanak venni, vagy a késeket beadják élezésre. Kőnig Károly nem egyszerűen késesnek, hanem szakmai, mesterségbeli öntudattal késművesnek nevezte magát.

A városbeli mestereknek szerény konkurenciát jelentettek a köszörűs cigányok, akik biciklire szerelt felszerelésükkel éleztek. A megrendelő elé mentek, járták a környező falvakat, a megyeszékhely külső városrészeit. Talán utolsó székesfehérvári képviselőjük Lakatos Péter volt. Ő a fehérvári élelmiszerboltoknál is ajánlotta tevékenységét. Az élezést rögvest a bolt előtt el is végezte. Az 1970-es évek második felében így láttam a város főutcáján dolgozni, a Basa utca – Március 15-e utca sarkán álló élelmiszerbolt előtt. Az 1980-as évek elején már nem volt igény tevékenységére, így – főleg felesége – az iparcikkpiacon, illetve bazárárukkal kereste kenyerét. Lakatos Péter előbb Szárazréten lakott, aztán a Palotavárosi lakótelepre került.« (Gelencsér 2012, 1-3.)

Kőnig Károly (szül. 1895) késes- és köszörűsmester egészen az 1960-as évekig Székesfehérváron dolgozott Piac téri műhelyében. A mesterséget 1912-14 között Zalaegerszegen, Vámossy István műhelyében tanulta. Édesapja, id. Kőnig Károly (meghalt 1912-ben) szintén késes volt, aki az ipart Hartmann Adolf móri mesternél tanulta, majd Székesfehérváron dolgozott. Kőnig Károly nagyapja, Kőnig Alajos puskaműves 1844-ben szabadult fel a nagybányai (Szatmár m.) egyesült asztalos, lakatos, puskaműves és bádogos céhben. A segédévek után, 1858-ban Veszprémben önállósította magát, majd 1861-ben Dunaföldvárra, 1863-ban Pestre költözött. A XIX. század utolsó harmadában Székesfehérvárra került id. Kőnig Károly műhelyéből már a Szent István Király Múzeumban őrzünk szerszámokat.

Pesovár Ferenc tárgygyűjtésének eredményeként 1957-ben az István Király Múzeum néprajzi gyűjteménye a késesmesterség eszközanyagával gyarapodott. Kőnig Károly késes- és műköszörűsmester ajándékozta e tárgyakat édesapja hagyatékából (Lelt.szám: 57.160.1. – 57.290.1-3.). Id. Kőnig Károly készítette, és a XX. század elején még használta a múzeumba került késes sablonokat (forma) és a veretek készítéséhez szükséges pakliverő vasakat. Találunk közöttük a fia által már nem gyártott, elfelejtett kések formáit, mint a frakkos, a francia és az acélos bicskák sablonjai. A gyűjteménybe került tárgyakkal kapcsolatban tanulságos Pesovár Ferenc 1957 decemberében készült feljegyzéséből idézni: „A múzeumnak ajándékozott eszközök nagyobb részét [Kőnig Károly] édesapja készíthette. Nagyapjának néhány puskaműves eszközét, felszabaduló levelét, [Nagybányáról, Veszprémből, Dunaföldvárról] elbocsátó leveleit (SzIKMNA. 57.10.), valamint egy 1905-ös késes találkozó fényképét is a múzeumnak ajándékozta. A tárgyak nagyobb részt használaton kívül, a padlásról kerültek elő.

Ritthammer (késeskalapács): A kés beállításakor, ha a penge görbe, éles felével megegyengetik. Satuban domború steklin egyengették. 20-as években készült, kb. 1933-ig használták.

Kirner (jelölő vagy pontozó): Ha valamit ki akartak fúrni, ezzel előbb beleütöttek, kb. a 30-as években használták.

Bélyegző (2 drb.): 30-as, 40-es években használták.

Reiser: A megfelelő nagyságú paklit jelölték ki vele az alpacca vagy a rézlemezen.

Késes sablonok: Középnagyságú náder. Náder János alföldi késes volt.

Francia típus: Lányi Ferenc 1895-ben még készítette Fehérváron (Kőnig műhelyében).

Középalakú völgyelt.

Pecsétnyomós bicska: A talpába be volt vésve a név, és az volt a pecsétnyomó. 20-as, 30-as években még készítették.

Egy-egy bicskatípust 5-6 féle nagyságban használtak, készítették.

Közepes görbe bicska: Polgárok használták.

Hosszú keskeny kétpengéjű rác: Bácskában szerették.

Középnagyságú náder körmöző pengével (2 drb.)

Kisvölgyelt bicska egy pengével.

Acélos bicska: Betét van az acélnak. Több praxissal rendelkező segéd készítette. Lókörömporral hintették meg a tüzet, és felhevítették az acélt. Az keményebbé tette. Az acél mintája is rajt van a sablonon. Az ő [Kőnig Károly] idejében már nem készítették.

Kicsi fecskefarkú bicska: Az ő idejében nem csinálták. 1 pengéjű.

Ismeretlen bicskatípus (Már ő nem ismerte).

Kis nagyságú völgyelt caukli: 1 pengével. Most [1957] is csinálják.

Fejes völgyelt sniccer: Egyik vége szélesebb, 2 pengéjű.

Az egypengéjű rugónál a lapli (vége) szélesebb.

Pici völgyelt sniccer: Ma már kevésbé használják.

Szegedi halbicska: Gyöngyháznyéllel szuszogós munka. 2 pengéjű közepes nagyságú.

Frakkos bicska: Az ő idejében már nem készült.

Kis caukli bicska: 1 pengéjű.

Pici fejes bicska völgyelt.

Pici bicska

Nagyobb pecsétnyomó (egyágú penge, kétágú rugó).

Közepes nagyságú két pengéjű sniccer bicska: Ma is készítik.

Borotvanyél minta, sablon.

Nagy völgyelt egy pengével.

Acélos bicska része.

Menetvágó (2 drb.): Szerinte szabó ollóra menetet vágtak vele. Az egyiken 1857 K. A. Kőnig Alajos puskaműves használta.

Különböző paklivasak. Többek között a bőrvágó kés paklivasa és a konyhakéshez való paklivas.

A fecskefarkú, frakkos és az acélos bicskát az 1800-as évek végéig készítették. A halbicskát a 30-as évek végéig. Görbebicskát, ráckést, cauklit napjainkig.

A pakliverő vasak között vannak olyan ismeretlen típusok, amelyeket [Kőnig Károly] csak cifra bicskának nevezett. A sablonokat és a pakliverőket elsősorban az édesapja [id. Kőnig Károly] használta. Adatközlő: Kőnig Károly késes és köszörűsmester.” (Pesovár Ferenc gyűjtése. SzIKMNA. Lelt. sz.: 58.8.)

Gyűjteményünk szerszámkészletét, késtípusait Révész Lajos sárbogárdi késesmester egészítette ki (Lelt.sz: 57.291.1. – 57. 301. 1; 61.126.1. – 61.136.1; 62.49.1. – 62.54.7.). Tőle a környék parasztságának, pásztorainak ízlésére legjellemzőbb bicskákat vásárolta meg a múzeum, amelyekről Révész Lajos 1982-ben így nyilatkozott: »… az az igazság, hogy a falusi ember ma sem tud meglenni bicska nélkül, de a városi emberek is gyakran vesznek nálam bicskát. Három alaptípust gyártunk, az egyik a nagy „maskara”, ez amolyan széles pengéjű erős bicska, halászok, állatokkal foglalkozó emberek szeretik. Van aztán a kis „maskara”, ami ugyancsak a korábbihoz hasonló formájú, csak lényegesen kisebb. Aztán van a hosszú pengéjű szalonnázó bicska… Legtöbbet a kétpengés, juhászoknak való „sántázó” késből csinálok, evvel vágják le a birka körmét, Nyíregyházától Győrig jönnek a megrendelések.« (Pintér 1982, 6.) Életéről, pályájáról Révész Lajos ezt mondta 1982-ben: „A Révész család régi dunaföldvári késes és köszörűs família volt. Én édesapám műhelyében tanultam meg a késes szakmát. Öt-hat évig voltam segéd, aztán be kellett vonulnom 1939-ben katonának, 41-ben leszereltek… aztán Dunaföldvárról átköltöztünk Sárbogárdra, itt megnyitottam ezt a kis műhelyt, és azóta is itt dolgozom.” (Pintér 1982, 6.) A Révész műhelyben 1993 óta az unoka, Tóth Árpád dolgozik, akiről a székesfehérvári Tűzzel-vassal Fesztivál kapcsán 2006-ban ezt írták a Fejér Megyei Hírlapban: „Tóth Árpádot Lajos nagypapa avatta be a mesterségbe, az ő műhelyében szinte szívta magába kisfiúként a szakmaszeretetet. Akkoriban alig volt gép, sokat kellett reszelni, de még meg lehetett tanulni-érteni, mitől lesz jó egy bicska, egy kés. Kell hozzá egy jó acélpenge kitűnően megedzve, a penge és a nyél stabil összerakása. Ezért használja Tóth mester még ma is a nagyapai kalapácsokat, s ezért dobban nagyot a szíve, ha valaki valamelyik vásárban egy harmincéves Révész-bicskát hoz oda megmutatni. Igaz, akkor annyira örül a régi jónak, hogy nem vesz újat, de legalább elmondja, hogy van egy tárgy, amely végigkíséri az életét.” (kn, 2006, 14.)

Hazánkban a késesmesterség néprajzi kutatása meglehetősen elhanyagolt. Ez derül ki a Magyar Néprajzi Lexikon késes címszavából, amelyhez Bodgál Ferenc csupán két szakirodalmi feldolgozásra, Csaba József péterhegyi (Vas m.) és Bálint Sándor szegedi helyszíni kutatásaira támaszkodhatott (Bodgál 1980, 175-176; Csaba 1947, 269-270; Bálint 1977, 234-241). A nyolckötetes Magyar Néprajz Kézművesség kötetében Timaffy László írt a késesekről, köszörűsökről. Összefoglalásához a saját győri kutatásain kívül Veliky János debreceni eredményeire hivatkozhatott (Timaffy 1991, 277-281; Veliky 1973, 283-288). Korábban a légrádi késekről Gönczi Ferenc, a soproni késgyártókról Csatkai Endre tudósított (Gönczi 1895, 146-147; Csatkai 1955, 141-143). Az őri bicskákról a közelmúltban Csoma Zsigmond készített mintaszerű feldolgozást (Csoma 1992, 219-239). A késesek, köszörűsök szakszókincse hiányzik Frecskay János 1912-ben megjelent Mesterségek szótárából.

Tőlünk nyugatra büszkén tekintenek a fémművességnek erre az ágára. Ausztriában gyakran emlegetik a steyri, Németországban a solingeni, schmalkaldeni, Angliában a sheffieldi, woodstocki késeket. Möller János altonai tanító Az Europai Manufaktúrák’ és Fábrikák Mesterség Műveik című, 1818-ban magyarul is megjelent kézikönyvében fontosnak tartotta, hogy tanítótársai számára a késesmesterségről részletesen beszámoljon: „A’ kések a’ mint tudjuk – mettzésre való eszközök, a’ mellyek két részekből állanak: a’ késnek plengéjéből vagy vasából és a’ nyeléből… A’ jóféle késeknek a’vasa atzélból van készítve, az alábbvalóknak tsak egy részek atzél, az igen közönségesek nagyobb részént tsupa vasból vannak. A’ nyeleiket fából, tsontból, szaruból, értzből ’s a’ t. szokták készíteni… A’ kés vasát szabad kézzel kovátsolják. Annakutánna mind a’ két lapos óldalát, mind pedig a’ hátát megreszlik. Az e’ körűl való munkák között legfontosabb a’ köszörülés, a’ melly által azok minekutánna megkeményittettek vólna, simák és élesek lesznek.” (Möller 1818, 56-57.)

A régi mesterségek lexikonában (Lexikon des Alten Handwerks) olvashatjuk: Kölnben, Passauban, Nürnbergben a XII-XIII. században kezdtek elkülönülni a kardkovácsok és a késesek. Utóbbiak fő központjai a délnémet területen Steyr, Passau, Nürnberg, Regensburg, München, északon Hamburg, Lübeck, Lüneburg és Braunschweig voltak. Solingenben és Kölnben a fegyverkovácsok egészen a XVI. századig késeket is készítettek, a késesek (Messerschmiede, Messermacher) csak ekkor különültek el a fegyverkovácsoktól (Waffenschmiede). Azokban a városokban, ahol a késkészítés nem volt központi jelentőségű, a késes maga kovácsolta, edzette, élezte a pengét, készítette hozzá a kés nyelét is. A fegyverkovács ipar a XVII. században lehanyatlott, a késesmesterség jelentősége nagyot  nőtt. Amerikába, Afrikába, Indiába, Indonéziába exportálták termékeiket, termelésüket gépesítették. Termelékenységük már a XVI. században is jelentős: 1557-ben Nürnbergben 4,6 millió, Steyrben több mint 10 millió kést gyártottak (Hanns Ulrich Haedeke 1991, 128-131, 199-202).

A bázeli Goethe Alapítvány meghívására 1988 nyarán az Alba Regia Táncegyüttessel Elzászban, a klingenthali kastélyban vendégeskedtünk. Már a település neve (a pengék völgye) is arról árulkodik, hogy fegyverkovácsok faluja volt. Klingenthalba 1730-ban Solingenből fegyverkovácsokat telepítettek, akik a frissen alakult francia királyi fegyverkészítő manufaktúrában dolgoztak. Az Odilienberg lábánál, az Ehn patak völgyében, amelynek vízienergiáját az acéltömörítő hámorok és a köszörűk hajtására használták. Klingenthal 1806-tól késgyártásra specializálta magát, ekkor újabb mesterek érkeztek Solingenből. Egészen a második világháborúig készültek a vágó- és szúrófegyverek, kések, kaszák és sarlók a klingenthali manufaktúrában, műhelyekben (Stintzi 1981, 17-24). Klingenthalban az utolsó késes az 1950-es évekig dolgozott. Fiánál láthattuk a vízienergiával hajtott hámor modelljét.

Nyugati kitérő után megemlítek néhány magyarországi késes központot. A XVII. században híres volt késesiparáról Rimaszombat, Gyöngyös, Debrecen, Sárospatak a XIX században Jászberény, Szeged, Baja, Kecskemét. Híresek voltak a stószi (Abaúj m.), a zólyomlipcsei és radványi (Zólyom m.) késesmesterek. A Dunántúlon a fehérvári, a dunaföldvári, a mohácsi, a sárvári, soproni, kőszegi, felsőőri és a légrádi késesek gyártmányait használták. Sokaknak bécsi, szarajevói bicska lapult a zsebében, utóbbit a bosnyák vándorkereskedők terjesztették. A magyar késesmesterség megismeréséhez nagymértékben hozzájárultak Pesovár Ferenc kutatásai, az István Király Múzeumban 1966-ban e témáról rendezett kiállítása, ahol a késesműhelyt, a késgyártás technológiáját, a különböző vidékeken használt késtípusokat mutatta be (Lukács 2011, 210). Pesovár Ferenc 1957-66 között gyűjtőútjai során felkereste a Székesfehérváron, Fejér megyében működő műhelyeket, megfigyelte, dokumentálta (leírta, lefotózta) a kés készítésének különböző munkafázisait, a szerszámok használatát, a különböző késtípusokat. Fehérváron a Kőnig-műhelyen kívül Elmer Lászlónál, Móron Buzeczky Károlynál, Csákváron Sulyok Lajosnál gyűjtött. Szekszárdon Vanitsek János és fia, István, Kiskunmajsán Borbély Imre műhelyében járt. Szegeden a Móra Ferenc Múzeum késesmesterségre vonatkozó, igen értékes gyűjteményét, adattári anyagát tanulmányozta. Átnézte az 1912-ben Kiskunfélegyházáról származó gazdag anyagot, amelyet Tapodi Gyula késesmestertől feltehetően Móra Ferenc gyűjtött (Lelt. sz.: 52.559.1. – 52.559.57.). A gyűjteményt Péczeli Attila 1950-ben a szegedi özv. Zsoldos Jánosné műhelyéből egészítette ki (Lelt. sz: 52.566.1 – 52. 566.63.).

A nagykerék Bruzeczky Károly műhelyében, Mór, 1958

A székesfehérvári Elmer László Kalocsán, Sárosi László műhelyében tanult. Az 1950-es, 60-as években már a munka egy részét gépi erővel végezte, így a különböző késalkatrészek stencolását (préselését), de a kézzel végzett munkafolyamatokat is jól ismerte, pontosan el tudta mondani a gyűjtőnek. A móri Buzeczky Károly Dunaföldváron Huber Ádámnál szabadult fel 1914-ben. Horvátországban, a Belovár-Kőrös megyei Presekán született, de már négy éves kora óta a dunaföldvári mester házánál élt. Késessegédként 1915-1927 között az ország számos műhelyében, gyárában járt, 25 alkalommal változtatott munkahelyet. Dolgozott Szekszárd, Kecskemét, Tolna, Kalocsa, Magyarürög (Baranya m.), Bonyhád és Pápa műhelyeiben, Budapest kés-, kard- és fegyvergyáraiban, orvosi műszerésznél, fémcsiszolónál, lakatosnál. Volt olyan helység, ahová több alkalommal is visszatért (Szekszárd, Kecskemét, Dunaföldvár). 1927-ben nyitott önálló műhelyt Dunaföldváron, ahol 1938-ig dolgozott. Utána kilenc hónapig Székesfehérváron vállalt munkát, majd Móron telepedett le. „Jelenleg ő az egyedüli a megyében, aki teljesen gépi erő nélkül dolgozik. A különböző köszörülő, tisztító, fényesítő korongok állványát, az úgynevezett ceigot a már országos viszonylatban is ritka, kézierővel hajtott nagykerékkel működteti.” – írta róla Pesovár Ferenc. Sulyok Lajos csákvári késesmester Adonyban született, id. Kőnig Károly székesfehérvári műhelyében tanult. 1911-ben lett önálló Csákváron. A ceig kézi hajtására szolgáló nagykereket az 1950-es években égette el.

Vanitsek János Baján született, ugyanott szabadult fel. Édesapja és nagyapja szintén bajai késes volt. Baján gyermekkorában számos késes dolgozott. A gyűjtés idején fiával, Vanitsek Istvánnal együtt dolgozott szekszárdi műhelyükben. Borbély Imre szülővárosában, Kiskunfélegyházán özv. Tapodi Gyuláné műhelyében tanulta a mesterséget, majd Kiskunmajsán nyitott műhelyt.

Pesovár Ferenc összegzése gyűjtéséről: „Mivel hét műhelyben jártunk, és olyan mestereknél végeztünk adatgyűjtést, akik az ország más helységeiben is dolgoztak, áttekintést kaphattunk a Dunántúl egy részének és a Duna-Tisza közének a késesművességéről. Természetesen a kés készítése, a munkafolyamatok, a mesterség szakkifejezései mindenütt egyformák. Különbség esetleg csak az egyes mesterek észszerűsítő, munkálatokat finomító, könnyebbítő eljárásaiban nyilvánul meg, és még abban, hogy az igényeknek megfelelően, egy-egy táj által kedvelt késtípusra specializálják magukat. A mesterség szavai – mint általában a fémművesség többi ágában is tapasztaljuk – nagyobb részt német eredetűek, és azok eltorzított alakban élnek. A következőkben ilyen eltorzított alakban emeljük ki őket.” (SzIKMNA. Lelt. sz. 58.8.)

Pesovár Ferenccel egyetemben Timaffy László is azt hangsúlyozta, hogy a késesek munkamódja – kisebb eltérésekkel – azonos volt az egész országban (Timaffy 1991, 278). A közönséges zsebkés elkészítésének munkamozzanatait Pesovár Ferenc 1958-ban a székesfehérvári Elmer Lászlónál és a sárbogárdi Révész Lajosnál jegyezte le.

Elmer László 1958-ban 32 éves volt, Székesfehérváron önálló műhelyében dolgozott. A régebbi, kézzel, egyszerűbb eszközökkel végzett munkamódokat mondta el, ahogy inas korában kalocsai mesterétől tanulta.

A késkészítéshez szükséges nyersanyagok

1.Vaslemez (1 mm vastagság)

2. Szalagacél. Mérete késenként változik. Régen a Böller vagy a Főnix cégnél vették a szalag méretacélt. Megfelelő vastagságot kértek, amilyen kellett:

40-es acél (a legkisebb) 10 mm széles x 4 mm vastag

36-os acél                       12                   x 3,6

24-es acél                       16                   x 4

20-as acél                       20                   x 5

3. Nyélanyag. a. szarvasagancs, b. szaru, c. celluloid

4 Rézlemez v. alpacca (0,6 mm-es). Nagykereskedőknél lehetett beszerezni. Jelenleg a Fémértékesítő Vállalat utalja ki. Bp. Jász u. 7.

5. Drót. 2 v. 2,5 mm keskeny vashuzal.

6. Ólom. Szükséges a forrasztáshoz.

A sablonokat a segéd önállóan készíti. Ha a segéd önálló akar lenni, segéd korában megcsinálja a formákat, és a szerszámokat gyűjti. Egyénileg kellett elkészíteni. 6-8 éves segéd fejében van a forma.

Buzeczky Károly móri késesmester hónaljollóval platinának való szalagot vág a vaslemez táblából, 1958

Platinakészítés: Vaslemeztáblából megfelelő szélességű platinának való szalagot vágnak le. A szalagot, amit méretre a táblából vágnak le, „lengnek” nevezik. Hónaljollóval vágják le. A satuba befogják az ollót és a forma szélességűre leszabják a vaslemezt, a „lenget”. A keskeny csíkokat a forma szélességének megfelelően vágják le a hónaljollóval. A nyers platina pakli felőli részét srégen ollóval lecsipkedik. Behajlítják a csíkot, és úgy csipkedik le a pakli felőli részt. Üllőn félkézkalapáccsal megkalapálják, hogy pontosan kiadja a sablont. Mikor ez megvan, felfúrják rá a három lyukat. Két darabot felpasszintanak a formára, hogy mindenütt kiadja. Befogják satuba, hogy a lyukak felfelé legyenek. Dráfunggal kifúrják.

Buzeczky Károly lyukakat fúr a platinára dráfunggal, mellén bruszplé, Mór, 1958

A késesfúró részei: a. dráfung b. rolni (háromélű kikovácsolt fúró a rolni.)

Bruszplé (vaslemez, amit a mellre csatolnak)

A satuhoz erősítve egy madzagon lóg egy vaspecek, amit a satuba helyeznek, és hozzátámasztva „legrádozzák”, lesorjázzák reszelővel. (Amit a lyukak kiadtak, azt letisztítják.)

10 darabot összefognak két „farsnágli” segítségével. („Farsnágli”: két acéldarab a végén hegyes, hogy könnyebben belemenjen a lyukba. Felfogták a formára a platinát, és körülreszelték. (5 tucat kést készítettek általában, ami 120 drb.) (Két platina és egy forma közé kerül 10 drb., és így lesz összefogva.) Két platinát előzőleg formához reszelnek. Befogják így a satuba, és taszító előreszelővel körülreszelik (lapos reszelővel).

A rugós bicska részei

Paklikészítés: Előveszik a 0,6-os rézlemezt és a pakli szélességéhez mérten a réztáblából „lengeket” vágnak. Steklit tesznek a satu jobb sarkába (kis fémüllő). Mutató ujj és a középső ujj közé fogják a megreszelt platinát, és a steklire helyezik a pakli szélességre vágott rézlemezt. Ugyanabban a kézben fogja a kalapácsot, és a hüvelyujjal szorítják le. Bal kezében van a paklivágó, amit eltörött késből készítenek. A rézlengre ráhelyezik a platinát, és a szélesség mellé teszik a paklivágót. Bevágják, és visszahajlítják a lemezt. Meg szokták hajlítani, hogy pontosabban menjen. (A bevágott résznél felhajlították.)

Két megreszelt platinát összefognak. Azon a felén, ahol nem lesz pakli, „farsnáglit” vetnek (egy acéllal fogják a farsnáglit), és a nyílásba belehelyezik a rézlemezeket (letördelt rézlemezeket). Satuba fogják, és körülreszelik.

Mikor ez megvan, jön a pakliverés. A pakliverővasat reszelővel formálják ki. A megfelelő formát kireszelik. A pakliverővel a lágy ólomba „fészket” vernek kalapáccsal. A megreszelt rézlemezt a fészekre ráhelyezik, és pakliverővel és kalapáccsal domború formára ütik. a kiütött paklit a satuba fogott steklin megigazítják. A stekli a satu bal oldalán van beszorítva. Végig ütik a pakli széleit. Hogy pontosan feküdjön, meg kell igazítani. Előveszik a „stószoló fát” (hasábos fa satuba szorítva), és „slittelő reszelővel leslittelik” (finom lapos reszelő a slittelő reszelő) a paklit. Félreteszi a paklit.

Előveszi a megreszelt platinákat és a „frissölő” fán megfrissölik a platinán a pakli helyét. (Négy pöcök áll ki a frissölő fán.) Pakli részét előreszelővel fényesre reszelik. Párosával reszelik. Egyik oldalát is és a másikat is.

Elkészít egy paklit, és a felfrissölt platinára kapcsozzák. A szalmiáksót a vízben feloldják és a vízben oldott szalmiáksóval tollal a pakli alá kennek. Letisztítja a megmaradt piszkot a felfrissölt platináról.

Ólmoskanálban ólmot vörösre felmelegítik. A forrasztandó platinát legyező alakban tűzifogóval megfogják, és kicsapják belőle a még benne megmaradt forrasztóvizet. (Letvasszer v. forrasztóvíz.) Az ólmoskanál vaslemezből van összehajtva. 6 darabot fognak tűzifogóba. Vörösre melegített ólomba pakliig megmártják. Kiemeli, és óvatosan leteszi, mert kifolyik, ha dobálják. Összeszedik az összes megforrasztott platinát, és a kapcsokat fogóval a pakliról leszedik. Újra beleteszik a satuba, és lapos reszelővel leólmozzák. Az ólmot lereszelik, ami rárakódott, és a pakli alját egyenesre reszelik. Lyukasztóval a pakli aljától kb. 8 mm-re lyukat lukasztanak. (A lukasztó reszelővégből készült, aminek a vége 2 mm vastag.) Steklin a „grádját” visszaütik, majd „kirnerrel” a lyukba beleütnek. A platinát megigazítják, utána steklin végigvernek rajta. A felforrasztott, megigazított platinát félrerakják.

Nyél szeletelése kézifűrésszel a Révész-műhelyben, Sárbogárd. Neumann Ede felvétele, 1966

Nyél készítése: Előveszik a nyélanyagot. Ez állhat szarvasagancsból, marhacsontból v. celluloid lemezből. Szarvasagancs. A szarvasagancsot méretre, „stemmerre” vágják a hosszúságnak megfelelően (kerek, hasábos). Majd a „stemmerből” megfelelő szélességű nyélanyagot vágnak. Satuba fogják, és kis kézi fűrésszel vágják. (A mester maga készíti a fűrész keretét, mert ilyen méret nincs.) Csontfűrésszel a méretnek megfelelően leszabják. A levágott nyélnekvalót „fejklóbnival”, sikkattyúval (magyar név) a satuban fára leszorítják. A nyél ráspolyozása a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966 Csontreszelő ráspollyal egyenesre, laposra reszelik, és formázzák. Van amelyik homorú, és van amelyik domború (t.i. a stremmer). A megmelegített csontot hajlítani lehet (reszeléstől megmelegített). Kiegyenesítik laposra, hogy az felfeküdjön a platinára. A megreszelt csontot a paklihoz felpasszintják.

Celluloid. Táblában van, és kb. 20 éve használják. Hónaljollóval „lengekre” vágják. Utána a nyél szélességének megfelelő darabokat vágnak le. Ezt is a paklihoz passzintják.

Satuba fogják a nyéllel együtt a platinát és dráfunggal kifúrják a nyelet. Utána felszögezik a nyéllyukat. Felszögezik a legfelső lyukat és „grázmesszerrel” levágják. (Grázmesszer: drótvágó kés. Rossz késpengével belevernek, és ez teszi recéssé. Kaszából készítik.) Lefejezik a szöget. Elkalapálják, elfejezik.

Gyöngyháznyél gyöngykagylóból, tengeri kagylóból készült. Fémfűrésszel felszeletelték a megfelelő nagyságra. Csak fémfűrésszel lehet, csontvágóval nem. A megfelelő nagyságú szeletet homokkövön a megfelelő vastagságra és laposságra köszörüli. Óvatossággal kell fűrészelni, mert nagyon törik. Sztaniollal színezik többféle színben.

A penge részei

A nyél megfelelő oldalát (jobb-bal oldalt) szembefordítják, hogy a platina legyen kifelé. „Farsnáglival” összefűzik alul, majd satuba fogva hozzáreszelik a nyelet a platinához taszító előreszelővel, s ezt „stráfolásnak” nevezik. A paklinál a befúrt lyukat 2,5 mm vastag fúróval kifúrják, és utána „kisenkolják senkoló fúróval”.

Színezés: Leemelik darabonként a szarut a platináról, és a belső részt kindrusszal befestik, amely egyszerű fekete festék olajjal keverve (zöldes lesz).

Kovácsolás: Megfelelő vastagságú szálacélt vörösre melegítik. A megmelegített acélt a vezető a tűzből kiemeli, és az üllőn lehegyezi, „abseccolja”, meghatározza a hosszúságát és a ráverő (pöröly) segítségével formára kalapálják. Majd újra melegítik, és kihúzzák a penge élit. Közben kalapdarabbal, filccel fogja, aki vezeti, hogy ne rázzon. Háromsarkú reszelőből készült üllővágón a kész pengét levágják.

A rugó részei

Rugó készítés: A rugóacélt a kohóban vörösre melegítik, és az üllő szarván a ráverő segítségével kinyújtva formává kalapálják.

A lekovácsolt pengéket és rugókat csomóba összekötik, és a kohóban felmelegítve (vörösre) kilágyítják. A kilágyított pengéket és rugókat „lecundérozzák”, utána a penge sarkát előreszelővel kireszelik darabonként.

A penge körülreszelése a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966

A pengéket az üllőn formára kalapálják, hogy kiadja a formát, és részben az anyag is sűrűsödjön. A rugót szintén formára kalapálják. A megkalapált pengét a satuban formához szorítva dráfunggal a megfelelő helyen kifúrják. A rugót szintén. A kifúrt pengét „legrádozzák”, a rugót szintén. Két darab pengét a formához farsnáglival satuba fogják, és a formához reszelik, „triberezik”. A rugót ugyanúgy. A megreszelt pengét a platvározó fán megreszelik, platvározzák, mindkét oldalát laposra reszelik. (Egy darab fán a tálungot szögbe akasztják, a másik végét pedig két drót közé.) Satuba van fogva, s a tálungtól a hege felé eső részt megreszelik laposra, úgy, hogy az éle kb. 6 tized mm vastag maradjon. A penge kalapálása igazító kalapáccsal a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966 Utána megreszelik a hegyét, s körömvágóval beütik a köröm helyét. A köröm által kinyomult anyagot satuban lereszelik. A satuba fogott steklin egyenesre megigazítják. Az üllőn a cég bélyegzőjét beleverik. A rugót csak triberezik, körülreszelik, megigazítják, megspannolják. Kalapáccsal a satun kitámasztva a belső részére a lyuk fölé ütnek, hogy meggörbüljön, és ezáltal erősebb lesz a rugó.

Edzés: A kohóban faszén tüzet raknak. Majd a 12-esével összefűzött csomagokat egyenként vörösre melegítik, és olajban lehűtik. Az olajban lehűtött pengéket az olajtól megtisztítják, majd kövön „lesajeroják”, megfehérítik. A tűzre vastag vaslapot tesznek, és az átmelegített vaslapon a pengéket kékre visszaengedik. Az olajban lehűtött rugót az olajtól mecsurgatják, és a tűzön kékre visszaengedik. Az olaj megsül rajta, és kék lesz.

A rugó beillesztése, az összeerősítő drót levágása a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966

A penge tálung részét kövön megköszörülik („letálungozás”, kifényesítik), utána a polírkorongon lepolírozzák. A rugót a satuba fogott steklin újraigazítják (a tűz után meggörbül). Előveszik a félrerakott nyelet, és a rugót a középső lyuknál fogva felfűzik úgy, hogy a rugó két összefűzött nyélben keresztben álljon meg. A levágott szegecset elfejezik, és a rugót a két nyél közé behajtják. A letálungozott pengét a rugóval összefűzött nyélbe helyezik, és 2,2 mm-es vasdróttal összeszegelik. A levágott szegecskét elfejezik, és a pengét kihajtják a nyélből.

A kés összeállítása a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966

Beállítás: Hogy a penge jó állásba kerüljön, a rugót kihajtva vagy megnyújtjuk vagy megreszeljük, amíg a penge rendes állásba nem kerül. (Ha hátra áll a penge, akkor nyújtani kell, ha előre áll, akkor reszelni.) A beállított bicskát az alsó luknál fogva felhúzzák. „Felhúzóvasat” tesznek a két platina közé a rugó megtámasztásával, majd a satuban addig szorítják, míg az alsó luk szabaddá nem válik, és a szabaddá váló alsó lyukba 2 mm-es drótot ütnek. Megnézzük, hogy a penge becsukódásakor nem áll-e a penge hegye, és hogy jól rúg-e, nincs-e egyéb hibája. (Akkor a rugó belső részéből kell lereszelni.) A késpenge igazítása igazító kalapáccsal a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966 Ha jól áll a penge, és jó a rugó, az ideiglenesen bevert szöget beverik a nyélbe, és levágják. a levágott szöget a nyélen elfejezik, és a zsebkést „berittölik”. (Ritthammer, igazító kalapács.) A pakli szögfejét a satuba fogva a paklit a rugóhoz kalapálják, utána megnézik a penge görbeségét. Ha görbe, akkor a ritthammerrel kiegyenesítik becsukják, beolajozzák, és újra kinyitják.

Háta reszelés: A zsebkés platinája közé a felhúzóvasat beszorítják, és lefelé fordítva a satuba fogják, és a rugót a két platinához reszelik.

Hasareszelés: A rugó részén a zsebkést a satuba fogják, és a hasát egymásba reszelik a nyéllel.

A nyél reszelése a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966

Fazonírozás: A satuba fogott „krupniba” (a krupni fából készült, alul bőrrel összekötve, és belül rugó húzza szét) fogják a bicskát, és a nyelet a paklihoz reszelik. A „krupniba” a paklit fogják bele, és a „slittölő” finom reszelővel a paklit simára reszelik. Utána a nyelet slittölővel átslittölik. Becsukják a bicskát, és a pakli tetejét szabályosra reszelik a slittölővel. Kikefélik, és újra beolajozzák, kinyitják, satuba fogott krupniba fogják, és finom háromsarkú reszelővel „besindlizik” (csík a paklin). A leslittölt nyelet „lesauberozzák”. A penge tálung sarkát háromsarkú reszelővel kireszelik.

Bruzeczky Károly köszörül, a ceigot kézi erővel, a nagykerékkel hajtják meg, Mór, 1958

Ceigolás: Vizes homokkövön a bicskát (a pengét) leköszörülik úgy, hogy a pengének 1 tized mm látható éle legyen. Utána faggyúval kent polírozó korongon lepolírozzák (a pengét). Előbb a hátát, majd a hasát és a végét szintén lepolírozzák. Utána a paklit polírozzák le. A nyelet barna masszával kent rongykorongon csiszolják (pucolás) (paraffin csiszolópor keverék). A zsebkést ronggyal letörölgetik, majd „utánzón”, „sájmon” leutánozzák (sájm, korong) a pengét. (Finom szemcsével van felragasztva.) A leutánzott bicskát „leglencölik” (a pengét). A „gencsájm” tiszta filckorong, zöld masszával (krómos anyag) kenve. A leglencölt bicskát utoljára ritkán varrt rongykorongon (pudli) bécsi meszes pasztával kenve „lepudlizzák” (Nyél.) Letörölgetik. Adatközlő: Elmer László késesmester. (Pesovár Ferenc gyűjtése. SzIKMNA. Lelt. sz.: 58.8.)

A fentiek alapján a rugós zsebkés készítésének főbb munkafázisait így foglalhatjuk össze: 1. Betét (platina) készítése. 2. veret (pakli) készítése. 3. Nyél készítése. 4. Kovácsolás, edzés (rugó és penge készítése). 5. A kés összeállítása. 6. Formálás (fazonírozás). 7. Köszörülés, polírozás, tisztítás, fényezés (ceigolás).

A bicska köszörülése a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966.

Ugyanígy mondta el a rugós zsebkés készítésének munkamenetét, szakkifejezéseit Révész Lajos sárbogárdi késesmester is. A két különböző műhelyben (Kalocsa, Dunaföldvár) tanult késesek munkamenetének, szakszókincsének azonossága megerősíti Pesovár Ferenc és Timaffy László megállapítását a késesmesterség munkamódjának hazánk késes központjaiban tapasztalható azonosságáról. Arra is fény derült ebből, hogy nincs kifejezetten fehérvári bicskatípus, hiszen a fehérvári mesterek közül többen nem helyben, hanem más késes központokban (Budapest, Zalaegerszeg, Mór, Dunaföldvár, Kalocsa) tanulták a szakmát, illetve segédként az ország számos műhelyében is dolgoztak. Késárus Székesfehérváron a Tűzzel-vassal Fesztiválon. Lukács László felvétele, 2011 A fehérvári bicskának tehát nem egy külön bicskatípust, hanem fehérvári műhelyekben, a helyi mesterek és segédek keze munkájával, jó minőségű anyagokból, megfelelő technológiával készült rugós zsebkéseket nevezhették. A művelődéstörténeti források is jó minőségét hangsúlyozták: nem rugó nélküli, fanyelű krajcáros bicsak, bugyli, hanem híres, csontnyelű, éles, szép, cifranyelű. A reformkori tankönyvben a város identitásához tartozó hatalmas vásártérrel és a híres artézi kutakkal együtt emlegetik. Méltó helyre került az új évezred elején a Tűzzel-vassal Fesztivál: a késesek, kovácsok és fegyverművesek országos találkozója, amit minden év júniusában Székesfehérváron rendeznek. Méltán nyert felvételt a fehérvári bicska 2011-ben a hungarikumok közé (Fejér megyei értéktár 2011, 17). A fehérvári késesmesterség tárgyi emlékei a Szent István Király Múzeum Tárgyalkotó hagyomány című néprajzi állandó kiállításának késes sátrában láthatók (Lukács – Varró 2009, 48).

[A tanulmány Viga Gyula tiszteletére kiadott ünnepi kötetben jelent meg: Néprajz–muzeológia. Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére. Szerk.: Tóth Arnold. Miskolc, 2012. 220-233.]

 

 

 

Irodalom

 

Ballagi Károly – Király Pál

1877          A Magyar Birodalom leírása. Budapest

Bálint Sándor

1977          A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1976/77. 2. Szeged

Bodgál Ferenc

1980          Késes. Magyar Néprajzi Lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula. III. 175-176. Budapest

Bononi, Eugen

1944/45                Bürgerrecht und Bürgertum in Stuhlweißenburg (1688-1848). Südost-Forschungen IX-X. 260-361. München

Csaba József

1947          A péterhegyi vendek bicskakészítése. Ethnographia LVIII. 269-270.

Csatkai Endre

1955          A soproni késgyártók. Soproni Szemle IX. 141-143.

Drucker József

1868          Székesfehérvár 1868-ban. Székesfehérvár

Edvi Illés Pál

1844      Első oktatásra szolgáló Kézikönyv. III. Buda

Eperjessy Géza

1988          A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Budapest

F. Szabó Géza szerk.

1932          Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város általános ismertetője és címtára az 1931-32. évre. Budapest

Gelencsér József

1996          Fehérvári késesek. Fehérvári Polgár II. 3. 22.

2012      Székesfehérvári késesek, köszörűsök. Kézirat. Szent István Király Múzeum Néprajzi Adattára, Lelt.sz.: 2012.1.

Gönczi Ferenc

1985          Muraköz és népe. Budapest

Haedeke, Hanns – Ulrich

1991          Klingen- und Messerschmied. Schleifer und Schwertfeger. Lexikon des alten Handwerks. Vom späten Mittelalter bis ins 20. Jarhhundert. Szerk.: Reinhold Reith. 128-131, 199-202. München

Jókai Mór

1856          Hogyan mulat a magyar nép piros pünkösd napján? 2. A pünkösdi királyné. Vasárnapi Ujság III. 165-166.

-kn- (Kocsis Noémi)

2000          Fegyvert, vitézt, műköszörűst énekelek. Fejér Megyei Hírlap XLV. 210. (szeptember 7.) 3.

2006          A nagypapa kalapácsával. Egy dinasztia tagjai: bicskaberkekben mind a Révész, mind a Tóth név elismert. Fejér Megyei Hírlap LI. 150. (június 29.) 14.

Krúdy Gyula

1984          A törpe trombitás. Budapest

Lukács László

2007          A tisztes ipar emlékei. Céhek, céhemlékek, az iparosok hagyományai Fejér megyében és Székesfehérváron. Székesfehérvár

2011          A juhait kereső pásztor. Pesovár Ferenc emlékezete. Néprajzi látásmód az ezredfordulón. 210-219. Székesfehérvár

Lukács László – Varró Ágnes

2009      Tárgyalkotó hagyomány. Fejezetek Fejér megye néprajzából. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzi állandó kiállítása. Székesfehérvár

Möller János

1818          Az Europai Manufaktúrák’ és Fábrikák Mesterség Míveik. Pest

Németh János

1865          Székesfejérvári évkönyv 1865-re. Székesfehérvár

Pesovár Ferenc

1958          Adatok a székesfehérvári késesmesterséghez. Kézirat. Szent István Király Múzeum Néprajzi Adattára (SzIKMNA), Székesfehérvár. Lelt. sz.: 58.8.

1983          Székesfehérvár néprajza. A juhait kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. 15-21. Székesfehérvár

Pintér Antal

1981          Régi mesterségek nyomában. A késes. Fejér Megyei Hírlap XXXVIII. 302. (december 24.) 6.

Rubin Simon

1878          1879-ik évi székesfehérvári országos mű-, ipar-, termény- és állatkiállítás. Hivatalos kathalogus. Székesfehérvár

Stintzi, Paul

1984          Klingenthal. Das Tal der Klingen. Strasbourg

Takács Lajos

1954          „A’ rendes pipázás privilégiumjai…” Adalék a dohányzás történetéhez. Ethnographia LXV. 210-222.

Táncsics Mihály

1978          Életpályám. Budapest

Timaffy László

1991          Késesek, köszörűsök. Magyar Néprajz nyolc kötetben. Szerk.: Paládi-Kovács Attila. III. Késművesség. Főszerk.: Domonkos Ottó. 277-281. Budapest

Varga Marianna

1968          Mesteremberek Székesfehérvárott a XVIII. században. Alba Regia VIII-IX. 263-267. Székesfehérvár

Veliky János

1973          Egy debreceni kismesterség a kapitalizmus korában. Déri Múzeum Évkönyve 1971. 283-288. Debrecen

 

Illusztrációk

 

  1. Szép Sándor székesfehérvári késes és műköszörűs (1889-1967)
  2. Szép Sándor késes és műköszörűs üzlete előtt (Székesfehérvár, Kossuth u. 9.)
  3. Szép Sándor üzletének modern portálja
  4. Szép Sándor Kossuth utcai műhelyében dolgozik. A fényképekért Szép Sándor unokájának, Csukás Györgyi néprajzkutatónak mondok köszönetet.
  5. Buzeczky Károly móri késesmester hónaljollóval platinának való szalagot vág a vaslemez táblából, 1958
  6. Buzeczky Károly lyukakat fúr a platinára dráfunggal, mellén bruszplé, Mór, 1958
  7. A nagykerék Bruzeczky Károly műhelyében, Mór, 1958
  8. Bruzeczky Károly köszörül, a ceigot kézi erővel, a nagykerékkel hajtják meg, Mór, 1958
  9. Nyél szeletelése kézifűrésszel a Révész-műhelyben, Sárbogárd. Neumann Ede felvétele, 1966
  10. A nyél ráspolyozása a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966
  11. A penge körülreszelése a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966
  12. A penge kalapálása igazító kalapáccsal a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966
  13. A kés összeállítása a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966
  14. A rugó beillesztése, az összeerősítő drót levágása a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966
  15. A késpenge igazítása igazító kalapáccsal a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966
  16. A nyél reszelése a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966
  17. A bicska köszörülése a Révész-műhelyben, Sárbogárdon. Neumann Ede felvétele, 1966.
  18.  A rugós bicska részei
  19. A penge részei
  20. A rugó részei
  21.  Bicska-típusok a sárbogárdi Révész-műhelyből a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből. Balról jobbra: sántázó, rácbicska, náder, fejesgörbe, maskara.
  22. Halbicska a sárbogárdi Révész-műhelyből a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében (lelt. sz.: 66.198.1.)
  23. Késárus Székesfehérváron a Tűzzel-vassal Fesztiválon. Lukács László felvétele, 2011