Magyar bicskakultúra

Simándi László engedélyével.

Debreceni Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Néprajzi Tanszék

Ritka vásár bicskás nélkül”

Magyar bicskakultúra

SZAKDOLGOZAT

Készítette: Simándi László

Néprajz mesterszakos hallgató

Témavezető: Dr. Kun Péter

Debrecen, 2011

 1. Előszó

Néprajzi tanulmányaim első három éve után, az alapképzés befejezésekor készített diplomamunkám témájául a hagyományos paraszti kultúra és kézművesség egy különleges tárgycsoportjának, a jellemzően magyar típusú bicskáknak bemutatását tűztem ki célul. E dolgozatom korántsem volt minden részletre kiterjedő, lehetőségemhez és a terjedelemhez képest egy átfogó képet próbáltam alkotni a témakörről. A hangsúlyt akkor a debreceni bicskatípusokra, és a nagy múltú debreceni késkészítő mesterség kutatására helyeztem. Részletesen bemutattam a debreceni Déri Múzeum gyűjteményének ide vonatkozó anyagát, ez alapján próbáltam meg a lehető legrészletesebb képet megalkotni a cívisváros és környékének egykori bicskakultúrájáról.

Jelen dolgozatomban ennek a munkának folytatását, a kutatás kiterjesztését tűztem ki célul. Lakóhelyem és szűkebb környezetem hagyományos bicskatípusainak kutatása, megismerése és bemutatása után kedvet és lehetőséget érzek arra, hogy jelen munkámban az ország többi, egykor jelentős fémművességgel rendelkező területeinek bicskakultúráját is feltérképezzem. E kiterjesztett kutatás megvalósításához a már korábban használt és bevált módszereket alkalmazom. A már megismert és feldolgozott szakirodalom újbóli tanulmányozása mellett lehetőség szerint újabb források megismerése is célom, és természetesen a késes mesterekkel készített interjúk anyagának feldolgozása. A bicskához kapcsolódó gyakorlati dolgok, szokások, anekdoták bemutatását is fontosnak tartom, hiszen a konkrét vágóeszközök, mint tárgyak megismerésén túl ezek azok a dolgok, melyek többlettartalommal, élettel töltik meg a bicskakultúra fogalmát. Igyekszem a magyar jellegzetességekhez külföldi párhuzamokat is keresni, ugyanakkor körülhatárolni bicskáink „magyarságának” meghatározó jellemzőit, esetlegesen hivatalos hungarikummá való nyilvánításának lehetősége, szükségessége mellett is érvelek.

Nem csupán a fémművesség remek darabjait szeretném tehát megismertetni olvasóimmal, hanem a hagyományos paraszti kultúra azon kis részét is sikerül reményeim szerint megidézni, amely ezekhez a hasznos, egykor nagy becsben tartott, míves eszközökhöz kapcsolódik, így járulva hozzá a magyar bicska kultuszának megismertetéséhez.

Mivel mostani kutatásom az előzőhöz képest túlnyomórészt interjúkon alapul, ezért ezúton is szeretnék köszönetet mondani segítőimnek: Tóth Árpád népi iparművésznek és nejének, Polyák Imre népi iparművésznek, Tarjányi József népi iparművésznek és feleségének, valamint Kocsis Ferenc népi iparművésznek. Ők mindannyian a magyar késművesség kiválóságai, számtalan szakmai díj és elismerés tulajdonosai.

2. Magyar bicskakultúra

Munkám elején fontosnak tartom e fogalom tisztázását. Több okból érzem szükségességét ennek. Korábbi dolgozatomba használtam ezt a fogalmat, mely az adott kontextusban értelmezhető ugyan, de úgy gondolom érdemes bővebb kifejtésre. Ezen túl azért is fontos ennek a kifejezésnek a magyarázata, mert így lesz ésszerűen felépített a munkám és természetesen az olvasó számára is könnyebben megérthető, átláthatóbb.

2. 1. A magyar bicskakultúra fogalma

Korábbi, „Páros kiskés a zsebembe, de éllës!” c. dolgozatomban bevezettem a „magyar bicskakultúra” fogalmát. Ahogy erről az előszóban is írtam, ott egy vázlatosabb átfogó rész mellett a hangsúlyt a debreceni bicska-remekekre helyeztem, de természetesen ehhez is szükséges volt egy tágabb áttekintésre bicska-témában.

  27. kép: Náder (Révész Lajos, 1962, Néprajzi Múzeum, public.neprajz.hu) Magyar bicskakultúra – hogyan értelmezem, hogyan értelmezhető ez a fogalom, egyáltalán van-e létjogosultsága? Úgy gondolom, hogy van, és tulajdonképpen erre alapoztam jelen munkámat is, annak egy szóösszetételben való kifejezésének tartom ezt a fogalmat. Beszélhetünk-e tehát magyar bicskakultúráról? Véleményem és tapasztalataim szerint igen. A hagyományos magyar műveltségnek, az egészhez képest csekélynek tűnő, de igen markáns szelete kapcsolódik a bicskához. Ahogyan előző dolgozatomban említettem, a magyar néprajzi szakirodalomban találhatunk a témához kacsolódó írásokat, ám leginkább említés szintjén. Ettől függetlenül a téma nem megfoghatatlan, hiszen mind tárgyi, mind szellemi hagyománya igen nagy, sőt, meglepően nagy. Nem csak a bicskakészítés fortélyai és művészi szintű alkotómunkája, a bicskához kapcsolódó szokások, hanem a bicskához, mint kultikus tárgyhoz való kapcsolat is igen sokrétű. A kultikus tárgy megnevezés talán túlzónak tűnhet, viszont úgy érzem ezzel jól érzékeltethető a férfi (paraszt, pásztor, iparos, stb.) és a bicska, a saját bicskája közti kapcsolat, természetesen a téma túlmisztifikálása nélkül. Ugyanis értelemszerűen egy férfiak által használt szerszámról van szó. Az ő mindennapi munkájuk során voltak olyan konkrét műveletek, munkafolyamatok, melyek vágóeszközt igényeltek, de értelemszerűen egy vágószerszám jó szolgálatot tesz a legkülönbözőbb helyzetekben is. A bicska pedig, mint biztonságossá tett kés, annak tehát egy továbbfejlesztett utódja (sok helyütt ugyan késként emlegetik a mai napig), igencsak praktikus eszköznek bizonyult, nemhiába vált tehát a magyar férfiemberek hű társává. Csoma Zsigmond írásában jól összefoglalást ad erről: „A bicska a paraszti-vállalkozó kereskedő életforma fontos és jellegzetes kis eszköze volt. Nemcsak önvédelmi szerepe miatt, hanem inkább mindennapi használata tette nélkülözhetetlenné a férfiak életében. Jelentőségét azok az őrvidéki vélemények is tükrözik, amelyek szerint magától értetődő és természetes dolognak tartották a bicskák hordását és használatát. Ezeknek a személyes tárgyaknak a hiánya mutatta meg alkalomadtán igazán a szükségességüket. A „kés nélkül nem is mentek el itthonról”, vagy pedig a „minden rendes embernek van kése” vélemények egyféle bicskahasználó büszke mentalitást tükröznek a felső-őrvidékieknél”.1

Ezen idézetben is említésre kerül, és valóban nem elhanyagolható a bicska fegyverként való alkalmazása. Reguly Antal tudósít például a nógrádi palóc falvak híres-hírhedt vendégségeiről, amikor rendszerint kisebb tömegverekedések robbantak ki, melyek egy-egy fél korábbi megsértésének megtorlásából alakultak ki. „Ekkor aztán összekapnak. Ha az egyik megsérül, és haragra gyúl, így szól: -Egyszer lettem, egyszer halok meg! – és úgy ront a másiknak, hogy kézzel a hajába kap, vagy ököllel üti. A többiek tétlenül nézik a verekedést, míg bicskára nem kerül a sor, akkor elválasztják a dulakodókat. De ilyenkor könnyen tömeges verekedéssé fajul a párviadal. Ha netán rokon is akad a beavatkozók között, aki elkurjantja magát, hogy – Az én komám kezébűl senki se merje kivenni a kést! – biztosan kirobban a tömegverekedés.” 2 A bicska fegyver-minősége tehát nem szorul komolyabb magyarázatra, és habár, ahogyan Reguly leírásából is látszik, a bicska előkerülése a verekedés egy új, komolyabb fázisát jelentette, természetesen a csinos kis pengékhez sokszor valóban vér tapadt – és sajnos napjainkban is hallani nem egy tragédiába torkolló szóváltásról, verekedésről, ahol a bicskáé „az utolsó szó”.

Megelőző írásomban is szóltam már a kard, a kés, és a bicska rangjelző szerepéről. A kard egyértelműen fegyverként funkcionál, tehát egy harcos, hősies (férfi)alak attribútuma, a korai időkben szó szerint hatalmi- és férfijelvény. A karddal párhuzamosan természetesen ismerték és használták a kisebb méretű tőröket, késeket, nyilván méretük és formájuk, harci szerepük mellett más műveletek elvégzésére is lehetővé tette őket, azonban mint a kardok kisméretű „testvérei”, ugyanolyan szimbolikával bírtak. Az idők, a korok változásával a kard és a késviselés szabályozott, sőt tiltott lett, hagyománya is megkopott, ám el nem tűnt, hanem jórészt megmaradt a bicskahasználatban, viselésben. Nyilván méretével hatalmi jelvény-szerepe is csökkent, formájával funkciója változott, de a lényeg nem – szúrni-döfni, vágni lehet vele, éle van. Véleményem szerint ezen gondolatmenet nyilvánvalónak tekinthető, ismerve a magyar férfiak legutóbbi időkig is megmaradt lelkületét, amivel bicskájukhoz ragaszkodnak, nem beszélve a sok apró adalékról. Ilyen például egyes bicskatípusok jellegzetes formája, melyben a szablya ívei köszönnek vissza, vagy viselési szokása, miszerint a bicskatoknak a férfi bal oldalán van a helye.

Hatalmas pengével, erős nyakkal láttatja el a nyúzáshoz…” 3, írja Ecsedi István a hortobágyi pásztorok bicska-ízléséről, jelen esetben a jellegzetes debreceni farvillás bicskáról van szó, ami küllemében míves, szerkezetében pedig egy modernebb forma, kis kétágú villa tartozik hozzá, tehát alapvetően egy „primitív étkészlet”. Mégis a puszta embere, életmódjából, munkájából adódóan számtalan más területen is használta bicskáját, ami igencsak igénybe vette a szerszámot – gondoljunk csak a juhászok körmölő bicskájára. Ettől függetlenül viszont természetesen megbecsülték vágóeszközüket. Adtak élességére, az étkezésektől, szalonnázásoktól, egyéb irányú használata során elegendő zsírt kapott, mely impregnálta. Zsebben, tarisznyában, csizmaszárban, tokban hordták, gyermekkoruktól kezdve forgatták, tehát megtanulták balesetmentes, praktikus használatára. Az alapvető elvárás is a praktikusság, megbízhatóság volt, de nem elhanyagolható a küllem sem, ezt korábbi dolgozatom fő témája, a debreceni típusú, cifra farvillás- és oldalvillás bicskák jól példázzák.

Véleményem szerint a bicskához egyértelműen kapcsolódik egy használati kultúra és ez nem elhanyagolható módon összefügg a teljes magyar paraszti kultúra jó néhány szeletével. Legszembetűnőbb magának a bicskának az előállítása, a fémművesség egyik jelentős ágazata. De gondoljunk az étkezési kultúrára, a bicska szerepe itt nem szorul magyarázatra. Minden férfi saját bicskájával evett, a debreceni típusok villával ellátott darabjai is magukért beszélnek. Az előállítása mellett használatával is kapcsolódik a kézművességhez. A művészkedő pásztorok csupán néhány darabos szerszámkészletének legfontosabb tagja is a bicska volt, mesterien használták, és remekműveket alkottak segítségével – akár fát díszítettek vele, akár alapanyagot állítottak elő (pl. bőrszíj hasogatás).

A bicskához kapcsolódó szokások, felhasználási területek sokrétűsége, melyeket fentebb próbáltam nagy vonalakban érzékeltetni, és melyekre jelen munkámban még érdekes példákat hozok majd, úgy gondolom, megengedi, hogy magyar bicskakultúráról beszéljünk. Elkészítésének folyamata már önmagban egy jelentős tudásanyagot jelez, s megalkotása után, használata közben is számtalan kulturális többlettartalom tapad a bicskához, illetve használójának kedves vágóeszközével való kapcsolatához.

 2. 2. A kések és bicskák története 4

A kés, mint szúró és vágó szerszám, az emberiség egyik legrégebbi eszköze. Eleinte kőből és bronzból, de a vas megjelenése óta vasból és annak ötvözeteiből készítik a késeket.

Az élet szinte minden területén, legyen az élelemszerzés és –feldolgozás, eszköz- és ruházatkészítés nélkülözhetetlen használati tárgya volt eleinknek, nagyban megkönnyítette életüket. De mindemellett fegyverként is funkcionálhatott, a férfiak eszköztárának, viseletének egyik legfontosabb és elengedhetetlen része volt, egészen a legutóbbi időkig. Számtalan formája alakult ki az évezredek során. A kard viselésének betiltása után, annak státuszszimbólum-szerepe, és sokszor formája is a késekben, tőrökben élt tovább. Később azonban a tőrök és kések használatát, viselését is korlátozták, vagy csak egyszerűen az átalakuló világban már funkciójukat vesztették, és így a modernebb bicska „örökölte meg” ezeket az ősi szerepeket, formákat.

A késeknek két fő típusát különböztethetjük meg, a merev, fixpengés és a később kialakult nyitható pengéseket. Honfoglaló őseink is merev, 13-15cm hosszúságú késeket használtak, melyeknek pengéje ún. markolattüskével volt a nyélbe rögzítve. Ennél a típusnál a penge anyaga a markolat teljes hosszán, vagy legalább nagy részén végighúzódva stabilabbá, erősebbé teszi a kést, szemben a nyitható pengésekkel.

A nyitható pengéjű, ezáltal praktikusabban tárolható, veszélytelenebb kés, azaz a bicska az ókori Rómában már bizonyíthatóan használatos volt. Egyes nézetek szerint a török katonaság révén terjedt el hazánkban, és maga a szó is török eredetű – mások szerint a bicsaklik igéből származtatható a megnevezés. Ahol viszont komoly, fejlett fegyverkészítés folyt, ott bicskát is tudtak készíteni, így feltételezhető, hogy hazánkban már a török hódítás előtt is használatos lehetett.

A bicskáknak is két típusát különböztethetjük meg felépítési- és működési elvük, valamint készítési módjuk szerint. Az egyik, régebbi és egyszerűbb típus esetében a faragott, esetleg esztergált fa, szaru vagy csont nyélen hasítékot vágnak, a végére rézkupakot tesznek. A penge a hasítékba hajtható, nem feszíti rugó. Ezt a típust, melyet akár ügyes parasztok és pásztoremberek is el tudtak készíteni maguknak – például törött kés, kasza, sarló pengéjéből – nevezik bugylibicskának, kusztorának, vagy lekicsinylően „békanyúzónak”.5 De helyi központjai is kialakultak az ilyen bicskák készítésének, ahol szakemberek nagyobb kidolgozottsággal és jobb anyagokból készítették ezt a típust, mely legtovább a Dunántúli vidékeken volt elterjedt és használatos.

A másik fő bicskatípus a rugós zárszerkezetű, ahol a penge nyitása egy feszített laprugó ellenében lehetséges. Ez a rugós szerkezet a véletlen kinyílás és becsukódás ellen nyújt védelmet, így biztonságosabbá teszi az előző típusnál. A rugós szerkezetű bicskák készítése elsősorban a fejlett vasmegmunkálással rendelkező helyeken vált jelentőssé. Sokszor a puskaműves- és lakatos céhekkel párhuzamosan alakult ki. Az 1800-as években már biztosan készítették ezt a típust, de valószínűsíthető, hogy már korábban is.

2. 3. A rugós bicska készítésének folyamata, alkatrészei 6

A bicska elkészítéséhez a késesek edzhető acélt használtak. A Debreceni Késcsináló Céh tizedik regulája például úgy rendelkezik, hogy a vas és szén „szűkvolta idején” a késcsináló vásárlási előjogot élvez a nyersanyagra, akár maga, akár a céhe számára.7 A penge és a rugó elkészítése, kikovácsolása a munkafolyamat legfontosabb szakasza. A pengét és a rugót a mesterek maguk kovácsolták, hevítették, majd kalapálták, ezzel tömörítették az anyagot, és formálták meg durván az alakját. Az acél kovácsolásánál nagyon kell vigyázni az izzítás hőmérsékletére, ezért tüzelnek faszénnel, befúvás nélkül, mert ha túl van fúvatva, akkor nagyon könnyen el lehet rontani. A faszén izzítatlanul, szellőzéssel azt a 800-900°C hőmérsékletet éri el, ami szükséges az acél kovácsolásához. „A kézi kovácsolás túl sokat nem változott – kalapács, üllő, tűz, ember kell hozzá”.8 A kovácsolás után a pengéket és a rugókat kötegelve, izzó faszénben, több órán keresztül lágyítják. Az ilyen módon előkészített acél már megfelelően alakítható, megmunkálható. A penge levékonyítása (pletvározás) után következik a monogram és a körömhely beütése.

Ezt követi a hőkezelés. Ennek első fázisa az edzés, ezt kovácstűzben végezték. Történhet olajban, vagy vízben, az anyagokat is két csoportra lehet ez alapján osztani: olajedzésűekre és vízedzésűekre. „A vízedzésűeket ma már nem nagyon szeretik, ezért találták ki az ötvözött acélokat, hogy ne kelljen vízben edzeni.” 9 A víz nagyon drasztikusan hűt, és emiatt nemkívánatos feszültségek és repedések keletkezhetnek a pengében. Az edzés után, az anyag megfelelő szívósságának eléréséhez szükség van a megeresztésre, amit 200-300°C-on végeznek. A hőmérsékletet az ún. futtatási színekből tudják megállapítani. A megeresztés több színre is történhet, ezt az alapanyag határozza meg. A megeresztési színek sorrendje szalmasárga, sárga, ibolyaszín, búzavirág- és szilvakék, valamint a szürke árnyalatai (galamb-, hamu-). A pengéket általában szalmasárgáig, a rugót kékig, vagy azon túl eresztik. A használat miatt bekövetkező oxidáció során a penge a megeresztési színét igyekszik elérni.

  26. kép: Maskara (Révész Lajos, 1962, Néprajzi Múzeum, public.neprajz.hu) A nyél elkészítése szintén egy külön munkafolyamat. A mester először a nyél vázát alkotó két lemezt, a platinákat készíti el. Ezeket vas, de leginkább rézlemezből (állítólagos fertőtlenítő hatása miatt is kedvelték), ollóval vágják ki, kalapáccsal igazítják formára, reszelik, és sablon alapján kifúrják. A két platina lemez fogja közre majd a rugót és a penge nyélbe nyúló részét, a tálungot. Ezután készülnek a nyél végeit borító fém részek, az ún. baknik. A baknikat vékony, kb. 1mm-es vas, réz, vagy alpakka lemezből kézi domborítással képezik, riktoló steklin, riktoló kalapáccsal, magának a folyamatnak a neve is riktolás. Ezt követi a platinák és a baknik összeforrasztása, melyet ólommal végeznek, előtte azonban a felületeket szalmiák sóval tisztítják meg a szennyeződésektől. A baknik talpát egyenesre reszelik és egy „U” alakú kapoccsal, az ún. klamnerral fogják össze, ez biztosítja a bakni stabilan tartását, és hogy a forrasztó ólom a megfelelő helyre jusson és kitöltse a bakni üregét – az átmenő szegecset így lehet majd biztonsággal meghúzni. Ezután a baknit kifúrják az ólomrétegen keresztül, majd a rundírozón megtisztítják felületüket az ólomtól. Ma már természetesen elektromos fúrógépet használnak, régen azonban egy íjas szerkezetű fúróval végezték ezt a munkafázist. Ez egy vastag fába rögzített acéltűből állt, melyet hosszú pálcára erősített szíjjal lehetett mozgásba hozni, a pálca előre, illetve hátra mozdításával. A baknik száma és elhelyezkedése változó. Lehet, csak elöl, a nyél penge felőli végén, vagy elöl és a nyél végén is, többpengéjű bicskáknál pedig, a nyél közepére is tesznek. Így járnak el az olyan bicskáknál is, melynek nyele valamilyen különleges, értékes anyagból van – pl. gyöngyház -, ilyenkor is helyeznek középre egy baknit, ezáltal valamelyest tudnak spórolni az anyaggal. A nyél anyaga lehet csak vasból, ilyenkor is csak egy baknit használnak. De alkalmaznak különböző fát, agancsot, szarut, gyöngyházat, ez utóbbi kettő „úri bicskáknál” 10 jellemző. A szarut megpuhítják láng felett, majd két vaslap között laposra préselik, ezután kivágják a megfelelő méretű és formájú darabot, majd közepes finomságú reszelővel igazítják a nyélbe a betétet. A szaru- és gyöngyházbetétes késeknél, bicskáknál gyakran alkalmaznak különböző díszítéseket. Pici rézszegecsekből és rézlapocskákból rozettákat, vagy figurális alakokat (pl. kakas) formálnak. A figurákat meghatározott hőmérsékletre felhevített vaslappal, satuban préselik a betétbe. Ezután simára csiszolják, polírozzák. Ezzel a nyél elkészítése be is fejeződött.

Az utolsó fázis a bicska összeállítása. Ennél a folyamatnál ügyelni kell rá, hogy a bicska részei ne feszüljenek, mert így hamar eltörhetne használat közben. „Itt nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a rugó még edzés után is alakítható legyen. A rugó beállítása mindig a pengétől függ. A beállítást egy acéllemezzel végzik. Az acéllemezzel végzett művelet során a pengét úgy rögzítik, hogy a rugó alaphelyzetben vízszintesen tartsa. A rugón végzett munkálatokra azért van lehetőség, mivel kiszabáskor „spannolásra hagyták” (a tér minden irányába hosszabb)”.11 Fontos még, hogy a bicska becsukott állapotában a penge éle ne érjen fém részhez, még néhány mm-t benyomható legyen, erre mondják, hogy cvikkol a bicska. A szegecseket elverik, és ezzel rögzítik az oldalakat, majd következik a penge élének kialakítása köszörüléssel, majd polírozása, és a nyél csiszolása, polírozása, a lekerekítése. A nyél polírozása régen habkőporral és simítóreszelővel történt, ekkor nem közvetlenül a satuba fogták a nyelet, hanem az ún. klupniba helyezték előtte, majd csiszolómasszával kent rongykoronggal fényezték. A kés acélrészeinek fényesítése azonban filckorongon történt (amit „seibnek is neveztek), melyre „enyv és csiszolópor folyékony keveréke kerül”.12 Végül alaposan megfenték a pengét. Kézzel, élével előre húzogatva, érzéssel, először kaszakövön, majd finomabb habkövön. Befejezésül szőrkoronggal fényesítették tükörfényűre az immár teljesen elkészült vágóeszközt.

A modern technika a bicskakészítés néhány műveletét is megkönnyíti, megváltoztatja. A hőkezelés például speciális kemencében történik. A mai mesterek présgépet is alkalmaznak, mely cserélhető betéteivel a bicska fém alkatrészeit – a pengét, rugót, baknikat, platinákat – alapanyagukból készen kivágja, előállítja. Ez nyilvánvalóan nagy darabszám előállítása esetén gazdaságos. A reszelés és polírozás néhány fázisát pedig, a gépi csiszolás váltotta fel. Természetesen sok művelet változatlan maradt a technikai fejlődés ellenére is, a sokféle kézi reszelő például ma is a mesterek eszközkészletének fontos és becsben tartott része.

A bicska részeinek megnevezései javarészt német eredetűek, ahogyan a speciális szerszámok nagy részének nevei is. A német és magyar szakkifejezések nagy része azonban az elnevezések szóképzését tekintve azonos logikát mutat. Például a magyar penge szó (a peng hangutánzó szóból képezve) és annak német megfelelője, a klinge (szintén az acél fémes hangjára utaló) szavak is párhuzamba állíthatók.13

2. 4. Céhek, késesek, köszörűsök 14

A kés ősi időktől való nélkülözhetetlenségéből adódik, hogy a késkészítés a legelsők között vált iparággá. Szegeden például már 1522-ből került elő az első írott forrás erre vonatkozóan, s ugyanitt a XVIII. században már virágzott a késipar, a puskaművesekkel és lakatosokkal együtt, azonban 1835-ben Ferenc királytól céhszabadalmat kaptak. Debrecenbe habán késesek települtek Erdélyből, és 1674-ben a debreceni késes céh teljesen önálló lett. Szintén ez idő tájt, a XVII. században, Rimaszombaton és Gyöngyösön is virágkorát élte a késes mesterség, a hódoltság egész területét ellátták vágóeszközökkel. A XIX. század első felében az alföldi késes mesterek pedig, a jászberényi céhbe tartoztak. A céh irataiból kitűnik, hogy Dél-Németországból Szegedre települt mesterek alakították ki a bicskaipart, amely később azonban „tősgyökeres szegedi magyar iparággá alakult.” 15

  23. kép: Cakli/völgyelt (Révész Lajos 1962, Néprajzi Múzeum, public.neprajz.hu) A kések, bicskák sokoldalúságából, különféle típusainak kialakulásából következőleg a késes mesterek állandó kapcsolatban álltak más mesterségek, iparágak űzőivel. „… szerszámmal látták el a szűcsöket, csizmadiákat, vargákat, pintéreket, ácsokat, henteseket, mészárosokat, méhészeket, kertészeket, juhászokat, s a háztartások számára késeket, bicskákat készítettek”.16 „Egy 1839-ből való szegedi céhremekjegyzék megmutatja, hogy milyen eszközöket készítettek a mesterség virágzása idején: szabóollót, 14 colos dragánkést, zsebbe való bicskát, asztalra való kést tompa heggyel, utazóbicskát, háromágú villát, kanállal együtt, ki-be csukhatót, kertészkést, pennavágót, pipaszurkálót, pipavakarót, pipatömőt, dugóhúzót, körömvágót, körömreszelőt, közönséges fűrészt és ollót”.17

Az elkészült remekek pedig, a régi idők szinte legnagyobb, minden társadalmi réteget megmozgató és összehozó eseményein, a vásárokon találtak gazdát. Hagyományőrző vásárokon még a mai napig a késes mesterek kínálják, saját maguk készítette késeiket, bicskáikat.

A vágóeszközök viszont a rendszeres használat során elvesztik élüket. Ilyenkor két kést összefenve, vagy nedvesített kaszakő segítségével újra élessé tehette az ember. S régen értettek is a fenéshez. A finomabb eszközöket viszont, mint például borotvákat, ollókat, finom késeket, darálókat, a köszörűsökkel éleztették. Még a XX. század elején is vándorköszörűsök járták a falvakat. Kétkerekű taligájukon lábbal hajtott köszörűkővel dolgoztak. Az utcasarkokon pléhdarab köszörülésével hívták fel magukra a figyelmet, majd kiabálással hívták magukhoz a köszörültetőket. A munkát helybe, az utcán végezték, sokszor látványosságszámba ment egy-egy ilyen – a legkésőbbi időkben már sokszor cigány származású – vándorköszörűs megjelenése. Munkájukért pénzzel fizetett a falu népe, de élelmet, vagy ebéd meghívást is szívesen elfogadtak. Természetesen piacokra és vásárokra is eljártak. „Központi fekvésű községekben, városokban céhbeli köszörűsmesterek éltek közös céhben a késcsinálókkal, lakatosokkal, puskaművesekkel, de posztónyírókkal is. A céhek megszűnése után önálló iparosokként dolgoztak, és működnek ma is, nagyon megfogyva bár, régi emlékeket őrző műhelyeikben”.18

2. 5. Bicskával kapcsolatos szokások, külföldi párhuzamok

Ebben az alfejezetben a bicskához, bicskahasználathoz kapcsolódó adalékokat közlök, a teljesség igénye nélkül, melyeket kutatásaim, információgyűjtésem során találtam, vagy hallottam adatközlőimtől.

Már a bicska megvásárlásához is kötődnek történetek, szokások:

A hortobágyi vásárban legendák keringenek arról, hogy ha késik a késes, ők még a kocsmába se mennek be addig, míg meg nem érkezik portékájával és meg nem vették tőle eszközeiket.” 19

Egyes vidékeken, kés és bicska vásárlásakor szokás volt „kiherélni” a portékát, azaz a végéből levágni egy kis darabot, ezáltal biztosítva, hogy el ne vesszen a későbbiekben. Ez volt a célja annak is, hogy a frissen vásárolt kést, bicskát, kétszer-háromszor átdobták a fejük felett.” 20

Kutatómunkám során hallottam olyan történetet, miszerint olyan erős rugójú bicskák is készültek, hogy új korában kézzel képtelenség volt kinyitni, ezért zsebkendőbe csavarva, annak sarkát tartva, és búgócsiga módjára kirepítve belőle a bicskát, az, nyitott állapotban fúródott a földbe leérkezésekor.” 21

A bicska férfiszimbólum-szerepéről már első dolgozatomban is közöltem adatokat. „Az Őrségben például, az első komolyabb bicskát a legénnyé váló fiatalok kapták apjuktól.” 22

Ám nem csak férfiak kaphattak bicskát. Csatári Márta hívta fel a figyelmemet egy régi, Alföldön elterjedt magyar szokásra, a jegybicska ajándékozására. A juhászlegény ugyanis, mikor megtalálta szíve választottját, akkor egy mesterrel elkészíttette saját juhászbicskájának kicsinyített mását és ez volt a jegyajándék kedvesének. Már csak érdekességként teszem hozzá, hogy ha nem is tudatosan ápolva és azonos formában, de ez a szokás ma is fellelhető. Volt szerencsém ugyanis találkozni már olyan fiatal párral, ahol a lány kedvesétől bicskájának kisebb méretű párját kapta ajándékul.

Kés vagy bicska ajándékozásakor a pénzért való megváltás népszokásként él a köztudatban, melynek célja az, hogy a vágóeszköz ne vágja el azt ajándékozó és ajándékozott közötti emberi kapcsolatot. A Révész Késes Műhelyben tett látogatásomkor Tóth Árpád mester és felesége közlése szerint azonban régen a magyar szokás tűnél, késnél az volt, hogy a kapott eszközzel a megajándékozott megszúrta, megvágta magát, és akkor elszállt az „átok”.

Ehhez a gondolatisághoz egy igen távoli példát szeretnék párhuzamba állítani, mégpedig az indonéziai kriszkések szokásrendszerét. Ezeknek az aszimmetrikus, jellegzetesen hullámos pengéjű tőröknek és használatuknak igen nagy spirituális háttere és szokásrendszere van Indonéziában, nem csupán fegyvernek, hanem lélekkel felruházott tárgynak is tekintik a kriszeket. „Akire krisszel mutattak rá annak ünnepség keretein belül harcot kellett vívnia más kriszekkel egy rituális csatában. Végül egy kriszpenge hegyének megérintése semlegesíti a rontást.” 23

Kocsis Ferenctől más jellegű szokásokról is hallottam. „Voltak ilyen heccelések, hogy fiatal kölyök odavetődött TSZ-be, juhászatba, és mikor kiment a bicskájának az éle, kérdezte, mit csináljon? „– Kalapáld meg mint a kaszát!” De értelemszerűen a bicskapenge jóval keményebb a kaszapengénél, úgyhogy mikor elkezdte kalapálni akkor kipattant az éle.” 24

A favágóknál pedig, ha valakit nagyon meg akartak alázni, akkor a csorba bicskájúnak azt mondták: „–Add ide, megfenem!” – és a férfiasságukon húzták meg a bicskáját…” 25

Hasonló jellegű, bár veszélyesebb kitolásról is hallottam több katonaviselt embertől. Ez tulajdonképpen egy „bátorságpróba”, melynek lényege, hogy a félig, tehát derékszögig nyitott bicskát egy ujjal, a nyél mentén a tálungot nyomva kell kinyitni. Ha ez sikerül is, a vállalkozó ujja a kifejtett erő lendületéből végigszalad a hirtelen kicsapódó penge élén – komoly sérülést vagy akár levágott ujjpercet eredményezve a meggondolatlan delikvensnek.

Szintén Kocsis Ferenc hívta fel a figyelmemet a fejes görbe forma külföldi párhuzamaira, a spanyol navaja nevezetű vágóeszközre, melynek eredetét a 15. századra vezetik vissza. Másik hasonló, külföldi forma, a francia laguiole bicska, bár ennek kialakulásában a navaja hatásával is számolnak.

2. 6. Késsel, bicskával kapcsolatos közmondások és szólások:

  24. kép: Fejes görbe (Gálfi Sándor, Néprajzi Múzeum, public.neprajz.hu) A bicskakultúra szerves része a hagyományos magyar paraszti kultúrának, ezt az is bizonyítja, hogy a köznyelvben számtalan proverbium van, mely a bicskához és az ahhoz kapcsolódó szókészlethez, tevékenységhez kötődik. Az alábbiakban ilyen szólásokat és közmondásokat ismertetek, több forrásból.

A Közmondások és szólások kézikönyvéből:26

Bicska, bicsak:

A bicska is kinyílik tőle. / Olyan savanyú, hogy kinyílik a bicska tőle. (Rossz bor.)

Az úri bicsak nem illik mindig a ládába. / Úri bicsak nem heverhet mindig a ládában.

Balos bicsak fanyelű, ha elvész is megkerül. (Kis értékű).

Beletörik a bicskája.

Bicsak nem kés.

El van keseredve, mint a fanyelű bicsak. (Kevésre becsülik.)

Fabicsakkal is ölhetni.

Félre bicsak, hadd taszítsak!

Igen feni a bicskáját. / Jól megköszörülte a bicskáját. (Nyelv.)

Ritka tolvaj bicsak nélkül.

Úri bicsak, fa nyele. (Össze nem illik.)

Bicskás:

Baranyai tarisznyás, somogyi bicskás, bácskai bugris.

Nagy körmű bicskás. (Nagy tolvaj.)

Ritka vásár bicskás nélkül.

Él, élesít:

Éllel áll akárki ellen. / Éllel állnak össze.

Nem élével a késnek, hanem fokával nyúzza az embert.

Okos harag néha az erőnek éle.

Vargához viszi a csoroszlyát élesíteni. / Vargához viszi az ekevasat élesíteni. / Vargához viszi az ekeszarvat élesíteni.

Vassal élesítik a vasat.

Fen, fenőkő:

Feni rá a fogát.

Igen feni a bicskáját.

Kaszáját sem feni, mert ismét eltompul.

Mérgesen feni a fogát.

Ne fend az élest! (Ne haragítsd a haragost!)

Halkan jár, mint a fenőkő a kaszán. / Hamar jár, mint fenőkő a kaszán. / Lassan jár, mint fenőkő a kaszán.

Jó fenkövet vett a vásárban. / Van ám jó fenőköve! (Nyelve.)

Kés:

A kés is meg a kenyér is a kezében van.

A legélesebb késben is van egy kis csorba.

Amit ott adnak, kés nélkül is megeheted.

Adj kést, én is tudok kast kötni.

Beletörött a kése.

Botból csinálja a kést.

Egy késsel esznek.

Elejtetted a kést. (Későn jöttél.)

Fejszével lát hozzá, ha késsel nem árthat.

Fél, mint kecske a késtől.

Gyermek kezébe nem való a kés.

Ha kése beletörik se bánja.

Ha vendégségbe akarsz járni, késed legyen.

Ilyet még se késsel, se villával nem ettem soha!

Kése, köténye nincs, mégis szakács.

Kését más asztalához törli.

Kés nélkül akarja szelni a kenyeret.

Kést üt szívébe, azt is megforgatja.

Ki a késlopást megtanulja, nagyobbat is meg mer az cselekedni.

Megszegték bőrkéssel a kenyeret. (Megverték szíjjal.)

Nem élével a késnek, hanem fokával nyúzza az embert.

Nem jó haragos ember kezébe kést adni.

Nem mind szakács, aki nagy kést hordoz.

Nincs hozzá kis kése. (Nincs hozzá elég esze.)

Nyalja, mint bárány a kést.

Olyan éles, mint a kés foka.

Szereti, mint kecske a kést.

Köszörű, köszörül, köszörűs:

Helyre viszi a köszörűt.

Éles a nyelve, mint a köszörült kard.

Kardot köszörül, s békességet kér.

Köszörüli a fogát.

Mindenki rajta köszörüli a nyelvét.

Torkát köszörüli.

Tudós is talál min köszörülje eszét.

Bécsben volt bátyja köszörűs. (Rátarti.)

Húz, mint a köszörűs kutyája a homokban.

Izzad, mint a köszörűs lova. (Kutya.)

Ujváry Zoltántól:27

Beletörik a bicskája. – Nem sikerült, olyan dologba kezdett, amivel nem tudott megbirkózni.

Igen feni a bicskáját. – Valami dologra régóta készülődik, forgatja a fejében, többször

szóval is mondja, pl.: „-Majd ellátom én az Eke Pali baját, ha egyszer találkozok vele. Mások ilyenkor a beszélgetésben: -„No, Varga Karcsi igen feni a bicskáját Eke Palira!”

Kocsis Ferenctől:28

Férfiember bicska nélkül annyi, mint a vőlegény pöcs nélkül!”

Borotvát, bicskát, asszonyt nem adunk kölcsön!”

Férfiember a kapun nem megy ki bicska nélkül!”

2. 7. A magyar bicska, mint hungarikum

  25. kép: Juhászkés (Gálfi Sándor, Néprajzi Múzeum, public.neprajz.hu) Beszélhetünk-e a magyar bicskáról, mint hungarikumról? Először is ahhoz, hogy a kérdésre válaszoljunk, tisztáznunk kell a hungarikum fogalmát. „Jelentése: magyar mű vagy magyar termék. Köznapi értelemben olyan termékek, melyek földrajzilag Magyarországhoz kapcsolódnak jellemzőik, hírnevük, különleges minőségük révén. Ezekben a termékekben a nemzeti jelleg önálló értékké válik. Egy termékből akkor lesz igazán hungarikum, ha jól körülhatárolható magyar sajátossága, kiváló és állandó minőségű, valamint közismert és közkedvelt, ill. azzá válik. A hungarikum fogalma általánosítva: „hungarikumnak tekinthető egy állat vagy növény, vagy abból készített élelmiszeripari termék, amely a magyar termelési kultúrához, tudáshoz, az itt élő lakosság generációi során kialakult hagyományokhoz (beleértve a nemzedékek során itt élő magyarságba beolvadt etnikumokat, például sváb, szlovák stb.) kapcsolódik, s amelyet a magyarországi lakosság – de legalább egy kisebb tájegység lakossága szűkebb hazájára nézve – maga is magyarnak, a magyarságra jellemzőnek és közismertnek fogad el, s a külföld is magyar sajátosságként ismer(het) meg!” A hungarikum tehát, a Magyarországon termesztett, előállított termékeknél, az un. hagyományos termékeknél többet hordoz magában, egy kis pluszt, sajátosat, kiemelkedőt és általánosan ismertet, melyet a világon magyar jellegzetességként tartanak számon”.29

Ehhez azonban egy interjú-részletet idéznék, mely Birinyi Józseffel, a Parlamenti Hungarikum Munkacsoport vezetőjével készült: „Hungarikum kizárólag mai, XXI .századi funkcióval és kiemelt jelentőséggel bíró érték lehet. Ezek nem kizárólag tárgyi termékek. Így a Puskás-öcsi életmű és a Kodály módszer éppúgy előtérbe állítható magyar sajátosság, mint bármi más. A hungarikum elnevezés néhány tíz alkotást jelent, amit nem akarunk bővíteni, hiszen meg kell őriznünk a presztízsét. A Magyar Értéktár elemei közé pedig minden olyan, ma már nem élő érték tartozik, ami a történelmünk részét képezi”.30 A kérdés tehát összetettebb annál, mint amit a köztudatban a hungarikum fogalma jelent. Ettől függetlenül azonban megvizsgálhatjuk ezen kritériumok, nézőpontok szerint is a magyar bicskát.

A bicska nem magyar találmány, ahogyan azt munkámban már tárgyaltam. Azonban, ahogyan azt már szintén kifejtettem, az egyszerűbb mozgatható pengéjű, tehát nem rugós zárszerkezetű típust a török idők előtt is használhatták, hiszen hazánkban fejlett fémművességről beszélhetünk a honfoglalástól kezdve. Ami biztos, hogy a kora újkortól a bicska kimutathatóan jelen van a magyarság kezén, az 1800-as években pedig már biztosan készítették a rugós szerkezetű típust, de valószínűsíthető, hogy már korábban is, tehát minimum 2-300 éves bicska-történelemről mindenképpen beszélhetünk hazánkban. Úgy gondolom, hogy ez az idő elég volt ahhoz, hogy kultúránkba szervesen beépüljön ez a vágóeszköz, ahogyan az előzőekben is ezt taglaltam. Érdekes azonban, hogy a bicska részeinek, a hozzá kapcsolódó műveletek, szerszámok elnevezése nagyrészt német eredetű. Ez értelemszerűen a hazánkba települt és itt működő külföldi késes mestereknek köszönhető. Ez azonban egyrészt nem zárja ki teljesen azt, hogy ezen időszak előtt és alatt nem voltak magyar elnevezések, és azt sem, hogy a késkészítés csupán a külföldiek szakterülete volt.

Az „idegen” behatás ellenére is tehát, a bicskakészítés sajátos magyar arculatot nyert az idők folyamán. „a készítő mester és megrendelői, vásárlói kölcsönösen alakították, tették jól használható, szemet gyönyörködtetően és értelmesen díszített, tipikusan magyar késekké, bicskákká az ősi eszközöket.” 31 Kocsis Ferenc egy korábban írt cikkében így fogalmaz: „A magyar bicska a kultúrák keveredésének eredménye. […] A hazai igényekhez alkalmazkodva létrejöttek speciális formák és díszítő motívumok. A XIX. század végére kialakult a ma is alkalmazott technológia, elnevezések és formák. A XX. század történelméből adódóan nem fejlődött ki ezen a területen modern gyáripar.”32

És valóban, ha a bicskakészítés folyamata nem is magyar specialitás, a mai napig kézzel készített eszközök olyan, a funkciótól, tájegységtől, ízléstől függően igen változatos forma- és díszítésvilágot mutatnak, melyek magyar sajátosságnak nevezhetők. Természetesen nem attól lesz magyar bicska egy bicska, mert magyar címer van a nyelébe verve, bár ilyen gyönyörűen kivitelezett darabok is készülnek, hanem attól, hogy alkotóanyagaikkal, formavilágukkal, díszítőrendszerükkel szervesen beleilleszkednek a hagyományos magyar nép- és iparművészet alkotó rendszerébe. Így tárgyi kultúránkon belül egy önálló, markáns csoportot alkotnak, használatukkal pedig, a kultúra más szegmenseibe is beépülnek.

  3. Magyar bicskakészítők

Ebben a fejezetben a mai magyarországi bicskakészítés négy jeles mesterét és műhelyét mutatom be. A négy késes kiválasztása az országban működő sok remek bicskakészítő közül természetesen nem volt esetleges. A magyar bicskakultúra bemutatására törekedvén értelemszerűen olyan késkészítőket választottam, akik azon túl, hogy mesterségük kiválóságai, régi, neves késes dinasztiák tagjai, azok akár vérszerinti, de mindenképpen munkásságbéli folytatói, éltetői.

A négy mester – Tóth Árpád, Polyák Imre, Tarjányi József és Kocsis Ferenc – készséggel segítette kutatómunkámat, mely során sok információt szereztem tőlük, de a szakmai kérdéseken túl (itt találhatók adatok a bicskák karbantartásáról, fenéséről, stb.) rengeteget tanultam történeteikből, érdekes és sokszor humoros anekdotáikból, élettapasztalatuk megosztásából, és értékes emberi kapcsolatokkal gazdagodtam – mindezekért ezen fejezet bevezetőjében is szeretném köszönetemet nyilvánítani nekik!

Kutatásom alkalmával személyesen kerestem fel a mestereket műhelyükben, és interjút készítettem velük, melyek tulajdonképpen kötetlen beszélgetések voltak, de igyekeztem ugyanazokra a nagyobb témákra, kérdéscsoportokra kitérni, hogy az interjúkban legyen egy közös rendszer, gerinc, melynek mentén könnyebb a feldolgozás és az összevetés, értékelés.

A négy késes mester az ország különböző, távoli pontjain él és tevékenykedik, így a kutatásom területileg reprezentatívnak tekinthető. Az interjúkból kivonatolt beszámolóim sorrendje a kutatásom időrendjével egyezik, ez pedig területileg egy Nyugatról Kelet felé történő haladást jelent, a sorrend tehát semmiképpen sem rangsor a mesterek között, ilyet természetesem nem szándékom és nem is tisztem felállítani, de úgy gondolom nem is lehetne, hiszen a négy mester közül mindegyik kiváló, elismert kézműves, munkásságuk egyedi.

3. 1. Tóth Árpád (Révész Késes Műhely) – Sárbogárd

Kutatómunkám első útja Sárbogárdra, Tóth Árpád műhelyébe vitt, aki a késkészítő Révész dinasztia mai képviselője. Beszélgetésünk során – melybe kedves neje, Magdolna is bekapcsolódott – megismertem a család történetét és munkásságát.

Révész Lajos, Tóth Árpád dédnagyapja a soroksári úti fegyvergyárban volt fegyverkovács. Villamosbaleset érte, utána végkielégítéséből telepedett le Dunaföldváron 1920-ban. Fegyverkovács szakmája miatt volt indíttatása a késkészítéshez. Dunaföldváron volt akkoriban egy Daci nevű késes, tőle sokat tanult a szakmából, a bicskakészítést is tőle sajátította el. Késeket magától is kiválóan tudott készíteni, hisz a kovácsoláshoz jól értett eredeti foglalkozásából adódóan.

1. kép: Tóth Árpád présgép-matuzsálemének márkajelzése

Révész Lajosnak eleinte nem volt sem műhelye, sem szerszámai. Egy műhelyberendezést megvett hitelre, és addig szó szerint egyfolytában dolgozott, „ágyban nem feküdt” 33, míg vissza nem fizette a hitelt, és magáénak nem tudhatta a műhelyt. Révész Lajos piacokon, vásárokon értékesítette portékáját, ahogy minden iparos (akkoriban a kézműves helyett ezt a kifejezést használták) abban az időben.

Akkoriban lényegesen nagyobb igény volt bicskákra. A mai emberek már mindent szeletelve kapnak, nincs rá szükségük, és „valójában a bicskának a fegyver jellege lett kidomborítva a mostani időkben” 34 - mondja a mester. Az emberekbe azt sulykolják, hogy veszélyes eszköz, a praktikussága helyett az ártalmasságát domborítják ki. A paraszti társadalomban a gyermekek is az őket megillető egyszerűbb bicskákat természetességgel használhatták, hiszen meg kellett tanulniuk annak használatát, a vele való bánásmódot. Balesetek akkor is történhettek ugyan, de az a szülők és a gyermek felelőssége volt, így a saját kárán tanult a hibájából, akkoriban nem burokban nevelték a gyermekeket, tapasztalati úton fejlesztették ismereteiket, gyakorlati tudásukat. A mai gyermekeknek szinte meg sem engedik, hogy a kés közelébe menjenek, kizárva ezzel, hogy megtanulják, gyakorolják biztonságos használatát. A mezőgazdasági munkát végző társadalomban elengedhetetlen volt a bicska célszerű használata. Egy másik nagy felvevő réteg volt a bányásztársadalom, akik volt, hogy egyszerre 5-6 db bicskát is megvettek egy-egy bányásznapon, mondhatni fogyóeszköz volt –emlékszik vissza Tóth Árpád. De a régi időkben mindenki dolgozott, munkálkodott, és minden tevékenységnél jól jött, ha egy bicska ott lapult a zsebükben.

Révész Lajos három fia: Dénes, Lajos és Béla – mellettük még négy lánya is volt – is a késes szakmát választotta kenyérkereső mesterségének. Tóth Árpád a középsőjüknek, Lajosnak az unokája.

Révész Dénes Dunaföldváron működött végig, neki inkább a vásározás volt az elsődleges tevékenység a gyártás mellett. Ifj. Révész Lajos a vágóeszközök gyártását végezte intenzívebben, rengeteget gyártott és testvéreinek is adott tovább. Révész Béla is sokat gyártott, de ő is inkább vásározott.

Id. Révész Lajos két fiával, Dénessel és Bélával Dunaföldváron űzte az ipart, de Lajos 1943-ban átköltözött Sárbogárdra, hogy egy településen ne legyenek négyen késesek, hiszen ennek nem lett volna értelme. Akkoriban, a „lovas-kocsis időkben” a két település közötti 30km-es távolság elég nagynak számított, tehát az ipar területi felosztottsága kedvező volt. Ettől függetlenül a Dunaföldváron maradt három késes is meg tudott élni, ez is bizonyítja az akkori kereslet mértékeit. Révész Béla 1988-ban halt meg, de a ’80-as évek végén ő már be is fejezte a késességet, felszámolta a műhelyt és el is költözött Dunaföldvárról. Révész Dénes 2000-ben hunyt el, de fia Tóth Árpád győzködésének köszönhetően tovább folytatja a késes szakmát, igaz szűkebb tevékenységi körrel, köszörülést, bicskák javítását, stb. vállalja, de persze sok mindent ellesett édesapjától.

Ifj. Révész Lajosnak 1943-tól 1993-ig folyamatosan volt ipara Sárbogárdon, ekkor vette át a sárbogárdi műhelyt unokája, Tóth Árpád, azóta pedig ő viszi.

Régen a késes-köszörűs egy országosan oktatott szakma volt, egészen a ’70-es évekig, utolsó szakismeret tanára Kalocsai Ottó volt, akinek 1993-as halála után tulajdonképpen megszűnt a késes-köszörűs szakma oktatása Magyarországon. Budapesti boltját Tóth Árpád vásárolta meg.

A köszörűs munka a városokban volt jelentősebb, ugyanis rengeteg eszközt vittek javíttatni, nem csak késeket, bicskákat, hanem ollókat, borotvákat is, a szakácsok, hentesek tevékenységéhez is elengedhetetlen volt az éles vágóeszköz, ezáltal a köszörűsök munkája – mondja a mester.

Tóth Árpád 1980 és ’82 között tanulta el a szakmát nagyapjától, 1982-ben mestervizsgázott, majd a katonaság után, 1984-ben az Örs vezér téren volt köszörűs műhelye, ahol 1993-ig, a sárbogárdi műhely átvételéig működött. A készítést itt kezdte csak el, „csak bele kellett cseppennie”, ahogy ő fogalmazott.

2. kép: Munkaasztal a Révész Késes Műhelyben (az évtizedek alatt rajta végzett munka koptatta ki)

A Tóth házaspár véleménye szerint, ma egy igényesebb vásárlói réteg jelent meg, akiknek fontos a bicskák külleme, díszítettsége, a felhasznált alapanyagok minősége is. Hortobágyon például a szaru nyél volt jellemző, hiszen kevés volt az erdő, ezáltal agancshoz nehezebben jutottak hozzá, mint a marha tülkéhez. Ellenben a Dunántúlon, így náluk is, sok az erdő, tehát sok az agancs, melyből régebben a sötétebb volt kedvelt. „Munkakések készítése volt a meghatározó régen, a használhatóság, a minőség volt a meghatározó, újabban ezek mellett nagyobb az igény a küllemre.” 35

Régebben az olcsóbb darabok platináját nem rézből, hanem vasból készítették. Szénacél volt a penge, a rugó és a platina is. Réz baknit (paklit) raktak rá, agancs, szaru, fa nyélbetéttel. Tóth mester nagyapjánál az agancs nyél volt a jellemző, a szaru kevésbé, emellett sok színes, műanyag nyélbetéttel ellátott bicska is készült akkoriban. A fanyelet Tóth Árpád hozta be a palettára. Régen nem fordítottak sok figyelmet például az agancs nyél felületkezelésére – mondja a mester. Ma már munkaigényesebb a bicskakészítés, jobban figyelnek a küllemre.

Korábban nem árultak lemezben anyagot, rúdacélból kovácsolták ki a pengéket. A végét megmelegítették, kikovácsolták belőle a pengét, levágták az anyagból, és aztán tovább formázták azt. Az idők folyamán változtak az igények és ezáltal a készítés is, például a platina anyaga is, amit ma már nem csinálnak szénacélból. Ma az alpakka nagy divat lett, bár régen is használták. Tóth Árpád szerint ez ízlés dolga, van, aki a rezet szereti, mert oxidálódik, patinás lesz, más pont emiatt nem preferálja. Korábban két paklival készítették a típusokat, egyedül a Náder volt három paklis. A középső paklit egyszerűbben, réz rúdból szegelték fel. Ma szalonnázóba is tesznek már középső paklit, azt forrasztással. A mai gépi technika egyszerűsíti az eljárásokat, és bár régen is jó minőségű bicskákat gyártottak, ma a gépiesítés értelemszerűen egyszerűbbé teszi a munkát, nagyobb mennyiségben gyártva.

Tóth Árpád elmeséli, hogy annak idején szeretett volna valami szép, egyedi mesterjelet, s nagyapja bélyegzői között látott egyet, amelyiken hatszög alakba volt beleírva, hogy „Révész”. Ezután a család többi tagjával is megbeszélték, hogy ez lesz a közös bélyegzőjük. A keskeny tálungú pengékre azonban nem fér rá ez a mesterjel, ezért van olyan beütő, amin egy nagy R betűből indul ki a név és a „Rozsdamentes” felirat. Ezzel kapcsolatban elmondják, fontosnak tartják azt, hogy ne a „Rostfrei” kifejezés szerepeljen bicskáikon, hanem magyarul legyen beleírva, hogy rozsdamentes. A házaspár ezzel kapcsolatban felemlegeti a „Rosta Feri” bicskák korszakát, amikor is a nem kézműves kisiparosok által gyártott bicskákba csupán a Rostfrei felirat került bele, mintegy márkajelzésként.

A bicskák karbantartásáról, használatáról kérdezvén őket elmondják, hogy a fenés ma egy sarkalatos pontnak számít a témában. Régen az emberek tudtak kést fenni. Manapság ezzel szemben, például a Mesterségek Ünnepén ezzel bemutatóznak. Ma nem tudnak fenni az emberek, de még megfogni, kezelni sem tudják rendesen, mondják. A vásárokban az újdonsült bicskatulajdonosoknak elmondják, hogy néha esetleg olajozza meg, de ha a zsebében tartja, rendszeresen használja, akkor különösebb törődést nem igényel. Nyirkos, nedves helyen megrozsdásodhat a rugó, ilyenkor a rozsda hozzánőhet a platinához és emiatt eltörhet a rugó. Áztatni nem szabad, elmosás után pedig alaposan kell megtörölni, kirázni, kifújni belőle a nedvességet.

A bicska viselésére rákérdezve azt a választ kapom, hogy az ő vidékükön nem volt jellemző az alföldi pásztorok által használt nyersbőr bicskatok viselése, bár említenek bizonyos somogyi bicskatartó típust, azonban ennek pontos mivoltára nem tudunk fényt deríteni.

Kérdésemre, hogy mik a jó bicska tulajdonságai, a mester válasza: „Az a jó bicska, amelyik kemény!”.36 Régen a rugók erősebbek voltak, ma sok embernek ezzel is gondja akad, mert nehezen tudják kinyitni az erős bicskát. Ugyanakkor a kinyitásánál és becsukásánál szeretik hallani a pattanó hangot, ám ez a két dolog együtt jár. A hátsózáras bicskáknál a kopás miatt elég nagy a hibalehetőség. A régi daraboknál elkopott vagy eltört a penge, más hiba nem nagyon fordult elő, akkoriban nem áztatták, tudták kezelni. Az a jó, ha ki van nyitva, vagy be van csukva akkor egyenes a háta, nem áll be a rugója, s meg is mutatják saját készítésű bicskáikon. Ha kopik a rugó, akkor beáll a hát vonalából, de ugyanúgy funkcionál. Jól kell megtalálni a penge, a rugó helyét, a furatok helye meghatározó. Ha elfúrják a pengét valamilyen irányba, akkor a penge nem csukódik tökéletesen. A mestermunka ott kezdődik, hogy minden furat a helyén van. Ha pedig valaki elfúrja, akkor tudnia kell korrigálni. „Hogy valaki össze tud rakni egy bicskát, az egy dolog. Meg tudja csinálni a fúrószerszámokat, a hozzátartozó segédszerszámokat. Elő tudja készíteni az alapanyagot, a pengealkatrészeket, az megint egy külön munka. Az, hogy össze tudok rakni egy bicskát, meg tudom csiszolni – azt meg kell tudni csinálni egy jó melósnak. De ezeket a kis apró előkészítő munkákat, például meg tudom edzeni – ott kezdődik, hogy valaki mestere a szakmájának. Meg tudja-e találni egy furatnak a helyét a nyélben, a rugón, a kettőt összerakni, ha változtatni kell, akkor azt milyen irányba tegye. Az a lényeg, hogy gondolkodni is kell a bicskagyártásnál!” 37

3. kép: Félkész bicskák sorakoznak a Révész Késes Műhelyben

Nagyapjától volt, hogy 10-20db körmölőt is rendeltek egyszerre – akkoriban még jóval nagyobb volt a juhállomány. A juhászkés mindig is húzóágazat volt a Révész késes műhelyben, ez a mai viszonylat ellenére is így van. Minden típust keresnek, szeretnek, vegyesen.

A régi mesterek közül mindenkinek volt egy palettája, de egymáshoz hasonlóak voltak. Nagyapja idején nem volt fejes görbe, azt ő hozta be, ez a legjelentősebb újítás, de például kis szalonnázó se volt. Akkoriban volt: hosszú szalonnázó, nagyrác, cakli, kiscakli, kis női. Az ő bicskáik nem tájhoz kötöttek, régi magyar típusok. Annak idején minden késesnek megvolt a specialitása, mindegyik máshogy készítette ugyanazt a típust is.

A kecskeméti késes, Eördögh András a Révész műhelyben volt segéd, de az államosítás idején el kellett küldeni. Hazament Kecskemétre Eördögh Gyulához, a testvéréhez, az ő műhelyébe. Id. Polyák Imre oda ment tanulni, Erdögh András tanította meg kivágó szerszámot készíteni.

Ma a piac nagyon kevés bicskát vesz fel, ezért nagy a verseny a késesek között. Ezért inkább kevesebbet, és szebbet készítenek, „a szép bicskára szívesebben áldoznak” 38, mondja a mester. Régen sokkal több késes volt, és mégis eltartotta az ország őket. Az emberek a vásárokba is szórakozni, szétnézni, fényképezni mennek ki, de nem vásárolnak.

3. 2. Polyák Imre – Kecskemét

Kecskemét volt a második állomása gyűjtő utamnak, ahol Polyák Imrét kerestem fel műhelyében.

4. kép: Présgép Polyák Imre műhelyében

A mestertől először a Polyák család késkészítő múltja iránt érdeklődtem. Édesapja, id. Polyák Imre 1933-ban született Kiskunfélegyházán, később nem tudatosan kezdett a késességbe. A háború után cipésztanulónak ment, ami akkoriban az egyik legjobb szakma volt. Ám mivel rangos mesterség volt, ezért nehezen is jutott munkához. Eleinte segédmunkát kellett végeznie, ezt nem igazán szerette. Később elhívta magához egy Dolicsek nevű késes dolgozni, de ott sem igazán a szakmán belül kellett tevékenykednie. Ezután került Eördögh Gyula késeshez (akinek testvére, Eördögh András a Révész Késes Műhelyben volt segéd), 1945-46 körül, ekkoriban a késesség már jobban tetszett neki tanult szakmájánál. Abban az időben három év volt a tanulóidő, édesapja kb. 3 és fél évet volt Eördöghnél, akitől a munkalehetőség és a szakmai tapasztalatok mellett ellátást is kapott ezekben az ínséges időkben. Itt tanulta és szerette meg igazán a késes mesterséget. A Rákosi-érában bezárták a műhelyt, az ipari üzemben lett szerszámélező. 1956-ban került át Kecskemétre, ide nősült. Itt a Jámbor Alföldi Késüzemben („J.A.K.”) kezdett el dolgozni. Később ezt is felszámolták, azután bizonyos Jávorka Imre nevű késesnél helyezkedett el, itt dolgozott 13 évig, de mindig célja volt, hogy saját műhelye legyen. Többször beadta igényét az iparra, de kétszer is visszautasították, arra hivatkozva, hogy nem indokolt egy újabb késes műhely jelenléte (ám a mester szerint lehet, hogy egy másik kollégának is benne volt a keze). Végül 1969-ben sikerült önállósulnia, 2008-ban bekövetkezett haláláig saját műhelyében dolgozott.

Ifj. Polyák Imre, 1957-ben született, már gyermekkorától tudatosan nevelték, készítették a késes szakmára. Édesapjától már fiatalon kezdte ellesni a fogásokat, házuk pincéjében ő is besegített a Jávorkától hazavitt munkában, késnyeleket szegezett és apróbb műveleteket végzett el. A szegedi gépipari iskolában, 1975-ben szerzett érettségi után a budapesti késes szakmunkásképzőbe járt, de akkor az egész országból csak hatan jártak oda. Mivel szakmunkás érettségije már megvolt, ezért neki csak másfél évig kellett járnia, ő 1977 februárjában végzett. Társai, akikkel együtt kezdett, az utolsó késes-köszörűs évfolyam voltak, 1979-ben végeztek. „Ma is van, aki csak köszörül, mert nincsenek meg az egyéb feltételei a készítéshez, az inkább mással, például kulcsmásolással egészíti ki tevékenységi körét” 39, mondja a mester.

Apja műhelyében már 1975-től dolgozott. Eleinte részmunkákat végzett, majd mikor elég gyakorlatra tett szert, utána önállóan is készítette a késeket, bicskákat. Édesapjával kovácsoltak is, Polyák mester ugyan még ma is megkovácsolja, amit kell, de apja értett hozzá igazán, mert inas idejében heti három napot kovácsolt, ugyanis az ottani segédeknek kellett besegítenie. Régen a pengét és a rugót is kovácsolták, a betétet (platinát) is hidegen kalapálták le, ma már ezek nagy részét kivágó szerszámmal állítják elő, tudom meg Polyák Imrétől. Apja idejében, a háború után, sokszor hosszú, akár félnapos áramszünetek voltak, olyankor egy íjas fúróval végezték a munkát, maga a fúróhegy is acélhuzalból, vagy acéllemezből volt kikalapálva, kétélű, oda-vissza járó, nem túl jó hatásfokú szerszám volt, melyet hasukkal szorítottak a megmunkálni kívánt anyaghoz. Műhelyüket folyamatosan fejlesztették, szép lassan minden bicskának meglettek a készítéséhez szükséges szerszámai. A munkafolyamat egyszerűsödése és modernizálása ellenére még mindig kb. 120 műveletből áll egy bicska elkészítése. Jelenleg egy alkalmazott dolgozik Polyák Imre műhelyében.

A Polyák késes műhely hagyományos zsebkéseket készít, de az igények mára érezhetően lecsökkentek, egyrészt megjelentek újabb, külföldi típusok, formák, de maga a kés, mint vágóeszköz iránt is lecsökkent az igény. Az emberek ma már mindent konyhakészen kapnak, illetve mindennapi munkájukhoz, életükhöz sem szükséges vágóeszköz, fejti ki a mester. Régen majd’ minden férfinak ott lapult a bicska a zsebében, de mára már az étkezési szokások is megváltoztak. Elmondható tehát, hogy a régi időkben nagyobb szükség, ezáltal nagyobb igény is volt bicskákra.

Az édesapja is ezeket a típusokat készítette, amit jelenleg ő, ezek kiforrott formák, amelyekhez az eszközkészlet is adott, tehát a formák nem változtak az idők alatt. De a mester szerint felesleges is újat csinálni, mert így a 15-25 évvel ezelőtt készült, kiszolgált Polyák bicskákat is megfelelően lehet javítani. A felhasznált anyagok is már jól beváltak, de néha akad egy-két különleges kérés. A körmöző bicskák még ma is jelentős bevételt jelentenek.

A hagyományos alföldi bicskatartót valószínűleg használták itt is, de a Polyák műhely nem árulta még a kezdetektől, édesapja ’71-ben volt először a hortobágyi hídi vásárban, itt ismerkedett meg később Dankó Imre sárándi bőrműves pásztorral, aki kitűnő alkotásaival országszerte ismertté, híressé vált, és akinek aztán bicskatartóit ők is forgalmazták.

5. kép: Polyák Imre műhelyének egy részlege, kovácsüllővel

A vásárokra terelve a szót, Polyák mester elmondja, mára átformálódtak a vásározási szokások. Valamikor egy-egy helységnek általában két vására volt – tavasszal és ősszel. A nagyobb, járási központoknak pedig öt – kora tavasszal, késő tavasszal, nyáron, kora ősszel, késő ősszel. A rendszerváltás után alakult ki az a rendszer, hogy havonta szerveznek vásárt a városok – a mester szerint ez nem kedvez az iparos rétegnek. „Ma tizenkétszer kell elmenni azért a pénzért, amiért régen kétszer vagy háromszor. Ez tizenkét helypénz, meg tizenkét benzinköltség, stb.” 40 Régen a vásároknak nagyobb jelentőségük volt, az emberek készültek rá. Ma az emberek jó része kimegy, hogy szétnézzen a vásárban, ellenben régen azért mentek ki, hogy jószágot adjanak el, vagy vegyenek. „Mellékszereplők voltunk mi: „-Na akkor veszünk kést IS!” Most pedig már csak: „-Hát, vegyünk két kiskést!” De akkor úgy volt, pláne hogyha jól el bírták adni a jószágot, legyen az borjú, juh, bármi, akkor vettek tíz darab kiskést egy családba, vettek az embernek egy bicskát, egy tésztavágó kést ,egy szúrókést – bevásároltak! […] Vége van annak az időnek, hogy hatosával vették a késeket…” 41

Polyák Imre visszaemlékszik fiatalkorára, amikor úgy kezdődött a nyár, hogy jöttek a szülők bicskát venni a gyerekeknek, akik mentek táborozni. Nyár közepén jöttek az idegenbe szakadt magyarok, akik bicskát vittek ki rokonoknak, ismerősöknek. „Ilyen most egyáltalán nincs, hogy hazajövünk Amerikából vagy akárhonnan, és viszünk ki, mondjuk 3 bicskát.” 42 Volt olyan is, hogy egy vadidegen német ember jött el a műhelybe, holott van, aki Kecskeméten lakik, mégis lusta felkeresni személyesen a késes mestert.

A régen kedvelt típusokról kérdezvén elmondja, hogy volt Bács-Kiskun megye déli részén egy típus, a „rácbicska”, régebben ezt nagyon szerették ott. Édesapja készített néhány egyedi halbicskát is. Ha kell a mester is megcsinálja, de nincs felszerszámozva ez a típus. Véleménye szerint a halbicska valószínűleg csak a szegedi Sziráky késes egyik különleges portékája volt, nem volt igazán elterjedt forma, szegedi diákévei alatt a mester sem találkozott halbicskával. A környék régi késeseire kitérve megemlíti, hogy neves kecskeméti késesek voltak Jávorkáék és Bodócsék is.

Nyélbetétnek a fát használták leginkább. A szocializmusban jött be a műanyag nyél. Fanyelűt ekkor alig készítettek, műanyag és agancs volt jellemző. Az 1980-as évek közepétől – mikor megkezdődtek a népművészeti vásárok – viszont a műanyag kezdett visszaszorulni. Édesapjának, mikor Jávorkánál dolgozott, nem voltak megfelelő feltételei a szaru nyélbetétté való alakításához, emiatt nem kedvelte igazán. A műanyag olcsóbb nem volt, mert sok munka volt azzal is, de időt állóbb volt, pl. a vizet is jobban bírta. Paklikban a réz és az alpakka volt mindig is kedvelt, de régebben alpakka anyag nem nagyon volt. Ezelőtt a szénacél és rozsdamentes pengék eladása körülbelül egálban volt, ma már szinte alig adnak el szénacél késeket. A rozsdamentes anyag a háború után vált elterjedtté, a mester elmondása szerint. Polyák Imre megemlíti, hogy olyan különleges igény is szokott lenni, hogy XX. század eleji ezüst étkészleteket hoznak a műhelybe, melyekben értelemszerűen szénacél penge van, és ennek a cseréjét kérik rozsdamentesre.

6. kép: Polyák Imre műhelyének részlete (édesapjával is ennél az asztalnál dolgoztak)

A parasztemberek jól karban tudták tartani bicskájukat, mondja a mester, mikor a bicskák használatáról, karbantartásáról kérdezem. Régen kővel fentek, mert volt kaszakő, homokkő köszörű pedig minden rendes parasztgazdaságban volt. Az elzárt kiskunsági tanyavilágban nem lehetett elvinni köszörültetni állandóan a késeket, ezért meg kellett csinálniuk maguknak. Manapság sokan szinte megfogni sem tudják rendesen a késeket, az erősebb rugójú bicskákat pedig nem tudják kinyitni, mert nincsenek fizikai munkához szokva, és a bicskahasználathoz sem. Az 1970-es években nem volt olyan vásár, emlékszik vissza Polyák Imre, ahol legalább tíz darab gyerekbicskát el ne adtak volna. Ma viszont a szülők nem vesznek gyermeküknek bicskát, féltik, hogy megsérül, vagy megsebesít másokat. Így viszont nem tanulják meg a vágóeszközök rendes használatát. Van, hogy a nagypapa akar venni bicskát unokájának, de a család lebeszéli.

A szocializmus éveiben az ország keleti felén érdekes helyzet alakult ki, mert silányabb minőségű késeket árultak, olcsóbban, ezzel nehéz volt felvenni a versenyt. „El kellett telni egy öt-hat évnek, hogy azt mondják: „–Ez a bicska!” 43

A régi dinasztiák kihaltak, a mai idők munkanélküliségi helyzete sokakat kétkezi munkára kényszerít, így sokan kezdenek késességbe, de ők értelemszerűen nem olyan képzettek, mint a szakmát tanult mesteremberek, értékeli végül a mai állapotokat Polyák mester.

3. 3. Tarjányi József – Csongrád

Kutatóutam harmadik állomása Csongrád volt, ahol Tarjányi József, a csongrádi Csatári késkészítő dinasztia folytatója fogadott műhelyében. Beszélgetésünkbe azonban olykor bekapcsolódott anyósa és később felesége is, akik érdekes és hasznos plusz információkkal, adalékokkal segítették a család történetének megismerését.

Tarjányi József tehát a nagy múltú csongrádi késesség mai képviselője, továbbvivője. Apósától, a neves csongrádi mestertől, Csatári Lászlótól tanulta el a mesterséget.

7. kép: Présgép és edzőkemence Tarjányi József műhelyében

Csatári László édesapja, Csatári Ferenc, nagyapja, idősebb Csatári Ferenc, és dédapja, Csatári István is késes volt, utóbbi két felmenője még Zentán született, a család innen származik. Csatári László édesapja 1938-ban elhunyt, fia ekkor még csak két éves volt. A gyászév letelte után édesanyja hozzáment Kéri József szegedi késes mesterhez, aki ekkor átvette a csongrádi műhelyt, mely a Zöldkert utca 5. sz. alatt volt. Sok későbbi neves késes is ebben a műhelyben tanult, itt töltötték ipari tanuló éveiket. Csatári László is itt kezdett dolgozni, házassága után nem sokkal váltotta ki az ipart, 1964-ben, ekkor szakadt el a korábbi műhelytől, ahonnan a komplikált családi viszonyok miatt egyetlen kalapáccsal jött el – Tarjányi mester ma is használja ezt a szerszámot. Kéri halála után Csatári László a Zöldkert utcai műhely berendezését egy helyi iskolának ajándékozta.

Tarjányi József 23 évesen, egyetemistaként járt először apósa műhelyében, és az ő noszogatására kezdte tanulni a mesterséget tőle. „Az tetszett meg abban, mikor apósom csinálta, hogy: hogy a csudába lehet viszonylag egyszerű szerszámokkal ilyen bicskákat készíteni.” 44 1988-ban kapott apósától önálló bélyegzőt, együtt elkészítették kezdő készletét, ezután egymás mellett készültek a Csatári és a Tarjányi kések a műhelyben. Apósa sokat fejlesztett a műhelyen, majd mikor együtt dolgoztak, közösen is fejlesztették, ma Tarjányi mester karban tartja a régi szerszámokat, melyek között van, ami száz éves. Elmondása szerint apósa Szegedre, Nagyvázsonyba, Debrecenbe, a hortobágyi hídi vásárba járt vásárokra.

Csongrádon mikor három késes volt, akkor is megéltek, mert régen mindenkinek volt egy bicskája – ma már nincs.” 45 Ma pedig az országos viszonylatban is kevés késes alig él meg, muszáj több lábon állni. Családi vállalkozásként működtethetők ma a késes műhelyek, ahol mindent önmaguknak szerveznek, véli a mester.

Míves bicskáit nézegetve megtudom, hogy a pengékben a hal-embléma a rozsdamentes jele, amiben nincs hal-embléma, az pedig szénacélból készül. „Mindenen rajta van a kezem nyoma” 46, mondja és hozzáteszi, hogy a műhelyben nincs selejt. Elmondja, hogy három dologra nincs garancia: ha elhagyják, ellopják vagy elkobozzák valakinek a Tarjányi-féle bicskáját. Nincs nagy raktárkészlet, ilyen minőségű munkánál nem lehet tömeget gyártani. A gazdasági válság, a kereslet visszaesése miatt nem érdemes nagy mennyiségben termelni, hogy „álljon az áru”. Az alapanyagok, a szerszámok nagyon drágák, még ilyen kis kézműipari szinten is nagy pénzek állnak benne.

Tarjányi József készségesen meg is mutatja a késkészítés néhány fortélyát. A pengék edzettségét például a hangjuk alapján állapítja meg – a földre ejtve a penge pengése a hozzáértő fülnek elárulja milyenségét. A mester ezután egy rugót a satuba fog és ujjával megpengeti – itt is a hang alapján „méri le”, megfelelő-e az anyag. Elmagyarázza azt is, hogy a kétpaklis bicska mindig erősebb az egypaklisnál, mert hátul is fém tartja a rugót.

Az egyedi bicskák elkészítése nagyon munka- és időigényes folyamat. Csak egy hét a tervezés, a pakli negatívját le kell gyártani kézzel, megtervezni a záródását, a rugó forgáspontját, a formákat kézzel kell kivágni az anyagból, stb. Sokan készítenek késeket, tőröket, de egy bicskát elkészíteni sokkal bonyolultabb, nagyobb tudást és gyakorlatot igényel, mondja Tarjányi József, és hozzáteszi: „a késes szakmának nincs megteremtve a becsülete.” 47 Nehéz megélhetést biztosít. viszont azért az élményért mindenképpen megéri csinálni, amikor a mester látja, milyen szépet alkotott, mondja lelkesen.

A paklikat rézből és alpakkából készíti – a réz hagyományosabb, az alpakka viszont szebb, nem patinásodik. Régen réz töltényhüvelyből is csináltak paklit, nagyon nehezen lehetett alapanyaghoz hozzájutni. A markolatok anyaga változatos: természetes alapú műanyag, fa agancs, szaru, ipari gyöngyház (gyantával vannak összefogatva a gyöngyház-lapocskák). A mester még apósa készletét használja, ma már nem lehet gyöngyházat beszerezni.

8. kép: Tarjányi József körülbelül 70 éves kalapácsa, mellyel Csatári László eljött Kéri műhelyéből

A gyöngyház kapcsán térünk rá a híre halas bicskára, melyet 1937 óta készítettek elődei Csongrádon. Ez a típus klasszikusan gyöngyháznyéllel készül, de Tarjányi József marha- és bivalyszaru nyélbetéttel is készíti. A Sziráky-féle eredeti halas bicska formája miatt nem volt kényelmes fogású, magyarázza a mester. Régen a szegedi kéziszerszám gyárban gyártottak silány minőségű halas bicskákat. Tipikusan szegedi bicskafajta, az ottani emberek használták, amikor a kéziszerszám gyár is ráállt a gyártására, akkor igen nagy mennyiségben állították elő a gyengébb minőségű változatát. Külföldiek ma is szívesen viszik ajándékba, mint tipikusan szegedi tárgyat. A halas bicska így szinte világhírnévre tett szert „még az angol királynőnek is van szerintem!” 48, mondja. Sziráky mesterhez hasonlóan, Csatári Lászlót is megkereste egykor egy úr, és tízezer darab halbicskát rendelt. Apósa azonban elutasította, azzal az ésszerű indokkal, miszerint kézi erővel ilyen mennyiséget nem lehet előállítani. A családi hagyományban tehát a szegedi halbicska igen nagy jelentőséggel bír, nem véletlen, hogy Tarjányi József logójának és mesterjelének alapjául is a halformát választotta, mintegy jelképéül annak, hogy ő a folytatja a halbicska örökségét.

Beszélgetésünkbe közben bekapcsolódik felesége, Csatári Márta. Visszakanyarodva a múlt dolgaira, szomorúan konstatálják, hogy míg az 1930-as években egy jól megbecsült mesterség volt a késesség és bicskakészítés, ahhoz képest ma sok ember azt hiszi, hogy a késes csak összerakja a megvásárolt alkatrészekből a bicskát. Az emberek sokkal jobban értékelik, ha látják a készítés folyamatát, vagy a bicska részeit, ezért hordanak a vásárokba egy alkatrészes dobozt, tudom meg Csatári Mártától. Így megnézhetik, megfoghatják az érdeklődők a részeket, amiből egy bicska összeáll, vagy pl. az anyagokat nyers formájukban, amiket felhasználnak (szaru, agancs, stb.). A bicska részeinek elnevezéseivel is megismertetik a közönséget, a gyerekek számára is érdekes formában mutatják be, hogyan áll össze egy zsebkés. 8-10 éve jelent meg egy olyan réteg, aki értékeli a kézi munkát, a kézműves mesterségeket, mondja Tarjányi mester. Ifj. Csatári Ferenc idejében Csongrád 4-5 késest is eltartott (Csatári, Kéri, Illés Mihály, Papp Sándor, Tarjányi – aki viszont csupán névrokona volt Tarjányi Józsefnek). Biztonságosan meg tudtak élni belőle. Akkoriban nagy tudású mesterek dolgoztak, akik értelemszerűen nem zsűriztették termékeiket, őket az általuk készített, mindennapi igénybevételnek kitett bicskák minősítettek, tettek elismertté.

A vásározási szokások felől érdeklődve a mester felesége elmondja, hogy nagyanyja lovas kocsival járt át a tömörkényi negyedéves vásárra, és a piacokra, vitte magával a vaskályhát, amiben tüzelt, és úgy árult. „Ott a gyöngyház nyelű Náder bicska szent és sérthetetlen volt!” 49 Ma már a piacok megszűntek, Tömörkénybe se járnak. A búcsúk is nagy vásáros események voltak. Akkoriban ezek voltak a közösségi alkalmak, és az áruk eladásának színhelyei, nem kellett az ország túlsó felébe elmenni. A kialakult vevőkör megteremtődéséhez idő kell, de a bicska nem fogyóeszköz így a bevétel nem folyamatos, „a konyhai kiskéseket is csak akkor veszik, ha véletlenül kidobják a krumpli héjjal a kukába.” 50 Ritkán rendelnek nagyobb tételeket, kiskésekből garnitúrát stb. Sok ismertség, barátság szövődik a vásárokon, piacokon a vevőkkel, érdeklődőkkel. Sokan visszajárnak hozzájuk beszélgetni, de mivel már egyszer vettek egy jó bicskát, kést, ezért ők utána már nem számítanak vevőközönségnek. Érdekes szokásukba avat be a házaspár, elmondják ugyanis, hogy ha gyerek kap bicskát, akkor megállapodnak vele, hogy egy év múlva ugyanott, abban a vásárban megmutatja a bicskáját – ilyenkor kiderül, hogy egyáltalán megvan-e még a zsebkés, és ha igen, jár egy fenés, valamint megnézik milyen állapotban van a szerszám, hiszen a bicska árulkodik gazdájáról. 9. kép: Polírkorongok Tarjányi József műhelyében Kisgyerekeknél bevált módszer, hogy ha nagyon szeretnének bicskát, akkor kapnak egy névjegykártyát, amire felírják az aznapi dátumot, és ha betöltötte a gyermek a 14. életévét, akkor megkeresi a mestert, és kedvezményesen kaphat bicskát. Tarjányi József és felesége szívén viseli a késes mesterségen túl a hozzá kapcsolódó kulturális háttér megismerését és megismertetését is – vásárokban, eladáskor szívesen elmesélik az egyes bicskák történetét, érdeklődnek kinek és milyen célra vennék meg, stb. Csatári Márta mosolyogva meséli, hogy egy alkalommal fiatal fiúk pillangókést kerestek náluk. Ő azonban elmesélte nekik annak eredetét (ugyanis az első világháború során fejlesztették ki ezt a típust, hadirokkant, félkarú katonáknak, hogy egy kézzel is tudják használni), s a megszeppent fiatalok mindjárt meggondolták magukat. Meglepetésemre azt is elmondják: sajnos nem egyszer fordult már elő, hogy vásárban meglopták őket, ráadásul nívós hagyományőrző rendezvényeken.

Beszélgetésünk végén ismét a múlt felé terelődik a figyelem. A Tarjányi házaspár, számot vetve a helyzetről elmondja: „A paraszti világban mindig a praktikum volt az elsődleges. Másodlagos volt az, hogy a szemnek is tetszetős legyen. Mára ez megfordult. A vásárok hangulata, menete is teljesen megváltozott.” 51 Végezetül elmesélik, hogy az öreg Kéri a vásárokban kezébe vette a szervezést, és kikötötte, hogy minden késesnek egymás mellett kellett kipakolnia, így a vásárlók közvetlenül össze tudták hasonlítani a kínálatot.

 3. 4. Kocsis Ferenc – Debrecen

Gyűjtőmunkám utolsó útja a Debrecenhez közeli Fancsikára vitt, Kocsis Ferenchez. Ő az előző munkámban is nagy segítségemre volt, de most újból felkerestem, hogy jelen kutatásom kérdésköreiről beszélgessek vele.

10. kép: Kocsis Ferenc présgépe

Kocsis Ferenc nem késes dinasztia leszármazottja, ősei mezőgazdasággal, főleg állattartással foglalkoztak. Bicskákkal való viszonyuk felhasználói szintű volt. Ennek szerepe lehetett a mester bicska iránti érdeklődésének kialakulásában is, hiszen, annak idején az emberek életében nagy jelentősége volt ennek a praktikus eszköznek. „Ha valaki elővett egy bicskát, a többieknek önkéntelenül odavándorolt a tekintete, vagy elkérték, megnézték – Valahonnan innen alakult ki egy vonzódás a bicskák, kések iránt.” 52

Már egész fiatalon próbálkozott fabrikálásukkal. Az érettségi megszerzése után Szoboszlai Gábor rézműves népi iparművész műhelyébe kopogtatott be (mely Debrecenben, a Bajcsy-Zsilinszky utcában volt), hogy szeretné megtanulni a mesterséget. Szoboszlai mester, aki pásztoreszközöket készített – csengőket, pergőket, juhászkampókat, fokosokat, stb. és bicskákat is, szívesen tanította, de megmondta az elején, hogy ő oklevelet nem adhat. Szoboszlai Gábor tanácsára kezdett el zsűriztetni is, 1993-ban. Sokáig csak hobbi szinten foglalkozott a késkészítéssel. Közben az agrártudományi egyetemre iratkozott – a családi hagyományok folytatása reményében -, tanulmányai közben csupán hobbiból kézműveskedett, néha zsűriztetett. Mire végzett, 1992-ben, addigra a mezőgazdaság már nem volt olyan jó alternatíva, mint előtte – próbálkozott a szakmában elhelyezkedni, több-kevesebb sikerrel, oktatott is egy ideig, de végül döntenie kellett és ő ekkor a késkészítés mellett döntött – inkább érzelmi alapon, mint racionálisan, vallja be. Tulajdonképpen 1996-ban vált végérvényessé, hogy ezzel a mesterséggel fog főállásban foglalkozni. Akkorra megszerezte a népi iparművész címet, berendezett egy kis műhelyt (melyet már korábban elkezdett, 1993 és ’96 között sikerült sokat fejlesztenie rajta, de a fejlesztés természetesen a mai napig tart) és azóta ezzel foglalkozik. Szoboszlai mellett másoknak is nagy szerepe volt a szakmai előrejutásában: a kecskeméti id. Polyák Imrének, Tóth Árpádnak a Révész Késes Műhely mesterének, illetve, ahogy mondja, minden alkalmat megragadott, hogy képezze magát – fémismerettel kapcsolatos ismereteit is bővítette, az internet korában pedig új távlatok nyíltak meg ilyen téren is a világháló segítségével.

Szoboszlai Gábor elköltözött Debrecenből az 1990-es évek közepén, 2000 körül pedig elhunyt. Az ő műhelye volt az első, ahol Kocsis Ferenc találkozott a fémművességgel, késességgel. Beszélgetőpartnerem két történetet említ, mikor mestere késességgel való kapcsolatáról kérdezem. Az egyik szerint Szoboszlai mester, édesapjával a Hortobágyon kutakat takarított fiatalkorában, mikor is sok pásztorbicskát találtak a kutak mélyén és akkor érintette meg ez a dolog. A másik momentum az volt, hogy a Némethy család (akik a neves debreceni késes céh tagjai voltak) akkor működő két tagjával került kapcsolatba, és ők tanították meg a bicskakészítésre. Sokat mesélt arról, hogy Némethyék idejében hogy voltak a dolgok, a műhelyében volt is Némethy-féle farvillás- és pároskés, emlékszik vissza Kocsis. Szoboszlai elmondása szerint az egyik Némethy kovácsolt a másik a finomabb munkákat végezte. Mestere a pásztoremberekről is sokat mesélt, széles körben mozgó, elismert ember volt. Műhelyében is sokan megfordultak. Dolgozni mindig többen dolgoztak nála, általában 2-3 ember, darabbérre. Olyan is volt, aki kiegészítő munkaként vállalta. Egyvalaki letette a munkát, utána jött egy másik, aki ugyanazt a munkafolyamatot folytatta. „Mindenkinek megvolt a feladata, egyik a csengőt csiszolta, másik a csatokat – mindenki megtanult valamit.” 53 Pároskést (ebből két méret volt), farvillás bicskát, juhászbicskát készítettek a Szoboszlai-műhelyben, tehát nem volt túl nagy a bicska-paletta.

11. kép: Kocsis Ferenc pengéket hőkezel

Debreceni késesekről kérdezem Kocsis Ferencet és elmondja, hogy a Csigi késes műhely már az ő tanulóévei alatt is javában működött, híres dinasztia volt, a Hortobágyon máig emlegetik. Majd az 1980-as évek vége felé a Lovász, Debrecen-Józsán pedig a Varga és a Papp műhely kezdett beindulni.

Kocsis mester gyermekkorában pároskést is látott a családjában, de gyermeki fejjel még nem tulajdonított neki jelentőséget, és azóta se került elő az a bicska. Nagyon sok osztatú, berakásos nyelű bicskákat is látott akkoriban, amit „bécsi bicskának” neveztek. Nem arató, nem szalonnázó, de ahhoz hasonló, hosszúkás, ovális nyele volt, azon minimum 5 baknival, csontberakással. Általános iskolás korában nyaranta mezőgazdasági munkára járt, és ott valakinél látott egy régi, szarunyelű Némethy-bicskát. Egyszer pedig szőlőkacsozás közben, a homokban talált egy beazonosíthatatlan készítőjű juhászbicskát. A pengéje és a nyélbetét ki volt rohadva, de a réz betét és bakni megmaradt. Körülbelül 15 éves korától már tudatosan odafigyelt mindenre, ami bicskával kapcsolatos volt. A Révész bicskák már abban az időben is nevesek voltak, 17-18 éves korában már rácsodálkozott a Révész-bicskákra (de már előtte is látott ilyeneket), vágyott is egyre. Katonaként találkozott a Csatári-késekkel. Kedves emlékei ezek, amik mind hozzájárultak a bicska iránti érdeklődéséhez.

A régen elterjedt, parasztok és pásztorok kezén forgó bicskákra rátérve, visszaemlékszik, hogy Némethyéknek volt juhászbicskája, egy cakli-forma, de a nyél háta egyenes volt, tehát aszimmetrikus és kicsit bumfordi formájú, de jó fogású volt – átmenet a kakasos és a cakli típusok között. A náderek (Polyák- és Révész-féle) is elterjedtek voltak. A fejes görbére modernebb, tömeggyártott típusként emlékszik gyermekkorából, trafikban is lehetett kapni. De megjegyzi, hogy Gálfi Sándor dévaványai késesnek voltak egészen archaikus formájú fejes görbéi. Maskarával nem nagyon találkozott régen. Azok a típusok tehát a következők voltak, amikkel gyermekkorában is találkozott: arató, annak különböző fajtái, pl. amit bécsi bicskának mondtak (de azt is valószínűleg katonaidejébe vette valaki távoli vidéken), náder, cakli, fejes görbe, és a már említett pároskés, mely édesapja nagybátyjáé volt, akik szintén állattartással foglalkoztak, így szoros kapcsolatban álltak a pásztorsággal.

A páros és farvillás kések annak idején nagyon meg voltak csinálva – „nem volt az a mértani tökéletesség, de nagyon pontosan és részletesen meg volt csinálva, a legapróbb részletekig… Az volt a bicskakészítés csúcsa számomra.” 54 Az aratóbicskák tulajdonképpen tömegtermékek voltak. A sokosztatú, csontnyelű bécsi bicska is ipari termék volt. Némethyéknél a funkcionalitás volt a legfontosabb. „Nem volt tükörpolír, de kiálló részek nem voltak, nem voltak olyan dolgok, ami megvágja, megsérti az ember kezét, vagy kellemetlen fogást biztosítson.” 55 Léteztek alpakka baknis bicskák is, de ritka volt. Az alpakka kedvelt lett volna, nagy rangja volt, „Majdnem úgy tekintettek rá mint az ezüstre: –Á, ezüst is van benne, attól fehér! –magyarázták.” 56 Viszont a hiánygazdaságban, nehéz volt hozzájutni. Sárgaréz és vas volt jellemző. A háború után lőszerhüvelyből csinálták a baknikat, harckocsi csapszegéből a pengéket. Az arató vasplatinával és vas baknival volt szerelve. A juhászok különösen adtak rá, hogy rézbetétes legyen, de például a Némethy juhászbicskáknak szarunyele és vas platinája volt, emlékszik vissza Kocsis Ferenc. Elmondja, hogy vidékükön a szarunyelű bicskák voltak jellemzőek, értelemszerűen az állatállomány miatt. A régi pároskéseknek gyönyörű fehér szaru nyele volt – ma már az ilyen szép fehér ritka. A rozsdamentes anyagot az 1920-as évek elején valamelyik nemzetközi vásáron mutatták be. A bicskakészítőknél az 1960-as, ’70-es évek táján jött be, az igazán régi bicskák, melyekre emlékszik, szénacéllal készültek, ahogy a kések is.

Voltak úgy öreg juhászemberek, meséli Kocsis, hogy megtetszett nekik egy bicska a vásárban, megvették, mert nem bírták otthagyni. „A juhászok mindig adtak egy kicsit a csicsára, az az igazság.” 57 Volt olyan, hogy ki se próbálták, hanem vitték egyből Csigihez, hogy cseréljen benne pengét, mert tudták, hogy az jó. A Csigi-féle penge elég robosztus volt. „A Hortobágyon neki rangja volt… a juhnyíró ollókat is ő csinálta.” 58

Kocsis mester 19 évesen készítette első pároskését, azt a híres „gróf” Czinege János fia vette meg (aki akkor már 60 év körüli volt), „azt mondta, hogy: „-Negyven éve nem láttam ilyen bicskát a pusztán!” 59

A mezőgazdasági munkák során volt, hogy kinn a földeken főztek, vagy ha nem is, akkor ettek és a bicskának elengedhetetlen szerepe volt, a férfiak között téma volt. „Amikor valaki mutatta a bicskáját, vagy dicsekedett vele, az, hogy, hogy nyílik, hogy rugózik, lötyög, nem lötyög, nyaklik, nem nyaklik, ez mind nagyon fontos volt. Az, hogy van-e rajta reszelőnyom, az nem – de az, hogy, hogy nyílik, pattan-e a rugója kifele-befele, oldalra nem lötyög-e, előre-hátra nem lötyög-e, meg nyilván az, hogy éles, az is fontos volt.” 60 Gyufaszállal tisztították belül, mosni nem mosták sohasem. Ha a penge beleért a rugóba, gyufaszálat raktak be közé.

Kaszakő minden háztartásban volt, fenni is tudott mindenki. A juhászoknál evőeszköz funkciója mellett egy fontos, akár sebészeti beavatkozásokra is alkalmas eszköz volt, ezért ők adtak a fenő eszközre, nekik volt finomabb kövük is. Bőrrel nem fentek, de értettek hozzá. „Meséltek olyat, hogy például boton megfenték a bicskát.” 61 Fogta a botot, ugyanabba a kezébe vett egy marék homokot, és a homokot a boton lepergetve fente hozzá a pengét. Fenőacélt disznótorban használtak inkább. Léteztek kézi hajtású homokkő korongok is.

Bicskatartót ezen a vidéken leginkább a juhászok viseltek. Mások inkább zsebben, vagy tarisznyában hordták. „Zsebben félő volt, hogy elmarad!” 62

12. kép: Kocsis Ferenc pengét edz, olajban

Kérdésemre, milyen a jó bicska, és hogy állapítja meg ezt egy hozzáértő, Kocsis Ferenc mesterét, Szoboszlai Gábort idézi, kinek elmondása szerint a hozzáértő így vett bicskát: Felveszi – kinyitja, bezárja, megnézi a rugózását, megnézi lötyög-e a penge, aztán ujjhegyével a penge hegyét mozgatva a legapróbb moccanást is megérzi az ujja, ha a szegecs nem volt tökéletesen elverve. „Az volt ennek a lényege, hogy inkább a kezével nézett az ember, hogy nem hasít-e valahol, nem szúr-e valahol, ha be van csukva, nem hasítja-e az ujját, nem hasítja-e a zsebét. Az nagyon fontos szempont volt, hogy a zsebet ne nyomja a bicska, tehát ne legyenek rajta olyan kiálló rész, ami elnyűvi a zsebet.” 63 Az esztétikai dolgok sokkal kevésbé voltak fontosak, mint most. Az élét is nézték, ujjbegyen. A juhászemberek dicsekedtek vele olykor, hogy bicskájukkal borotválkozni is lehet. A működése volt a lényeg, hogy erős legyen, jó fogású, ne nyűjje a zsebet – racionálisak voltak a régi emberek. „Ha a csicsa érdekelte őket, akkor az érdekelte őket, hogy szaru legyen a nyele, vagy berakás legyen benne.” 64 Gyakorlatilag minden bicskával ettek, tehát a kenés megvolt. Evés után pedig a nadrágszárba, esetleg konyharuhába törölték, ha nagyon bekoszolódott, akkor gyufaszállal kikaparták. Jellemző mozdulat volt, hogy a nadrágszárba való törlés utolsó húzásánál combjukon becsapták a pengét. Az öreg bicskáknál már nem állt fenn a veszély, hogy a penge becsap a rugóba.

Beszélgetésünk végén a vásárokról kérdezem Kocsis Ferencet, és elmondja, a régi hortobágyi vásároknak más volt a hangulata, mint pl. Debrecenben. Amikor ő maga elkezdett vásározni akkor még megérte, most már nem nagyon jár mert nem éri meg, mondja. „Megváltoztak a fogyasztói szokások. Az emberek nem vásárolnak utcán. Vagy csak nagyon minimálisan.” 65

 4. Magyar bicskatípusok

4. 1. A bicskatípusok kialakulása

A bicskahasználat történelmi távlatú ideje alatt a magyarság kezén többféle típus is kialakult vagy terjedt el. Kutatásom során szerzett ismereteim alapján megpróbálom most ezek kialakulásának lehetséges okait feltárni.

  22. kép: Rugódíszítések (Kocsis, a fotó is tőle) A különböző típusok tárgyalása kapcsán Kocsi Ferenc kifejtette, hogy véleménye szerint a bicskaformák kétféleképpen alakulhattak ki: az alapján, hogy felhasználó mit kívánt, másrészről pedig, hogy a készítő milyen műveletekkel tudta elérni ezt a kívánt formát. Ha a pengekovácsolásból indulunk ki, mondja, alapvetően két különböző technika létezik66:

1.: Fogok egy acélcsíkot, vágóval levágom ferdén, kicsit megívelem és kalapáccsal elvékonyítom, lenyújtom az élét – így kialakul a cakli pengeforma. Ezt a pengét nagyon sok mindenre, akár nyúzásra is használhatják. Egy egyenes nyél be tudja fogadni. Az már szerinte csak ízlés dolga, hogy a nyél íves, völgyelt, úgy kényelmesebb a fogás rajta, ergonomikusabb, mint mondjuk egy arató. Akár az is elképzelhető, mondja Kocsis, hogy a cakli völgyelt nyele az (elrontott) arató nyélformából alakult ki – ha erős volt a rugó, akkor az anyagán lehetett könnyíteni, kiköszörülni és akkor gyengült a rugó.

2.: Fogok egy lapos rudat és kalapáccsal meghegyezem, meggörbítem és elkezdem kalapáccsal kihúzni az élét – ekkor tipikus maskara- vagy fejes görbe pengeforma jön ki. Régen mindent kovácsoltak, kalapáltak, a platinákat, a baknikat és a pengéket is. Egy adott műhelyben adott módon csinálták a pengét, és a platinát is. „A platinát is, ha meghatározott helyen kezdi el ütni az ember, a maskara nyélformát adja ki.” 67 Id. Polyák Imre annak idején megmutatta Kocsis mesternek, hogy régen hogyan készítették a maskarát: „Fogott egy lemezcsíkot, egy kalapácsot meg egy üllőt, elkezdte ütni a lemezcsíkot és a maskarának a platinája lett. Tehát az olyan lett! A pengekovácsolást próbáltam én is, az meg tényleg úgy jön ki, hogy ha az egyik módszerrel csinálod, akkor cakli vagy náder penge jön ki, ha a másik módszerrel csinálod, akkor meg az arányoktól függ, de vagy fejes görbe, vagy maskara penge – úgy ívelődik, úgy hajlik.” 68

Azt a többi mester is evidenciaként kezelte, hogy a típusok elnevezése funkciójuk mellett a formájukból és készítésük helyéből eredhet. Ez utóbbi két kitétel azonban összecsengeni látszik a Kocsis Ferenc által vázolt dolgokkal. Egy-egy vidék, tájegység műhelyeiben ugyanis egyféleképpen tanulhatták a kovácsolást, készíthették a pengéket, betéteket. Az adott vidék adott kovácsolási módja tehát adott formákat eredményezett, és értelemszerűen azon a tájon ezek váltak elterjedtté. Ha viszont máshová kerültek, az „idegen” környezet számukra „idegen” formájú bicskákat származási helyükről nevezhette el (pl.: rácbicska, bácskai görbe, stb.).

 4. 2. A bicskatípusok jellemzése

A következőkben a már korábban bemutatott mesterek által készített bicskatípusok palettáját ismertetem, abc-sorrendben. A típusoknál jelzem, hogy melyik műhely készíti, mik a főbb jellemzői (ehhez saját gyűjtésem mellett a mesterek honlapján lévő leírásokat is alapul vettem), az általános tudnivalókon túl külön jelzem a plusz információkat az adott bicskafajtával kapcsolatban.

4. 2. 1. Arató   13. kép: Arató forma (Révész, www.bicska.hu)

Készíti: Révész, Polyák, Tarjányi, Kocsis

Aratásnál használták, innen a név. Olcsó bicskának számított, fanyéllel, egyszerű, vékony anyagból készült, sokszor vas baknival és platinával, így nem volt baj, ha a mezőn elhagyták. Praktikus volt az aratás munkálatainál és enni is tudtak vele. Jó fogású volt, mert markolata kiszélesedik. Könnyű, nem húzta a zsebet. Viszonylag hosszú, egyenes pengével van ellátva. Néha cakli pengék is kerültek bele, amik kicsit szélesebbek.

Tarjányi „egyenes bicska” néven készíti a tulajdonságaiban igen hasonló típust.

4. 2. 2. Cakli/Völgyelt   14. kép: Cakli forma (Kocsis, kocsiskesek.fw.hu)

Készíti: Révész (cakli), Polyák (völgyelt), Tarjányi (völgyelt), Kocsis (cakli)

Együtt tárgyalom a két különböző elnevezésű, de nagyon hasonló típust.

Kisebb méretű bicska. Cakli vagy egyenes pengével. Alapvető jellemzőjük a nyél „völgyelése”, azaz a nyél elülső és hátulsó részén való dupla homorú ívelése.

Polyák Imre elmondása szerint völgyelt típusra nagyon lecsökkent az igény manapság, pedig régen ebből rengeteget készítettek, környékükön nagyon szerették ezt a formát.

Kocsis Ferenc a „cakli-pakli” mondásra utal, mely a cakli bicska pakliját (bakniját), tehát tulajdonképpen a bicska végét jelenti.

Szintén Kocsis Ferenc hívja fel a figyelmemet, hogy Veliky Ferenc általam is forrásként használt munkájában a bicskakészítő mesterség szakkifejezéseinél ezt olvashatjuk: „Caukli: gyermek- és női zsebkések.” 69

4. 2. 3. Farvillás   19. kép: Farvillás forma (Kocsis, a fotó is tőle)

Készíti: Kocsis, Polyák

Előző munkámban részletesen tárgyaltam ezt a tipikus debreceni bicskatípust. Pengéje széles, erős, nyele csizma alakú, szaru betéttel, rézszegecsekkel sűrűn díszítve. A „csizma sarkából”, a nyél végéből, azaz „farából” kis kétágú villa húzható elő, innen az elnevezés.

4. 2. 4. Fejes görbe   15. kép: Fejes görbe forma (Polyák, www.polyak-keses.hu)

Készíti: Révész, Polyák, Tarjányi, Kocsis

Széles pengéjű, de kecses. Nevét a formája után kapta – az első paklinál kiszélesedik, nyele íves.

Jellegzetes török vagy bosnyák, délszláv eredetű vágófegyver formavilágát idézi, ebből tisztult le a fejes görbe forma. /Révész/

Polyák Imre közlése szerint nevezik „bosnyák bicskának” is.

Tarjányinál „kuruc-bicska” néven találkozhatunk vele, ez az elnevezés a szablyaformára utal.

Kocsis Ferenc „kunbicska” elnevezését is ismeri. A formának nyugati párhuzamai vannak, elképzelhetőnek tartja, hogy Sziráky József késes mester külföldi inasévei alatt találkozott vele, s „hozta haza” a formát.

4. 2. 5. Gráci bicska

Készíti: Révész

Németes formájú, innen eredeztethető az elnevezés is. Jó fogású, közepes nagyságú.

4. 2. 6. Gyerek bicska

Készíti: Tarjányi

Az arató/egyenes formához hasonló, gyermekek számára készül, végén karika is lehet, melybe madzag fűzhető, az elhagyás elkerülése végett.

4. 2. 7. Halas bicska   21. kép: Halas bicska forma (Tarjányi, www.tarjanyikesek.bolthalo.hu)

Készíti: Tarjányi, Polyák

Nevét halformájáról kapta. Kitalálója a híres szegedi késes dinasztia tagja, Sziráky József. „A hagyomány a bicska kialakulásáról a következőket őrzi: A szegedi árvíz emlékére, Szeged tiszteletére alakult ki ez a forma Tisza Lajos ötlete alapján, hiszen mi jelképezné jobban a vizet és a várost, mint egy vízben úszó, illetve kiugró csillámló hal. Tisza Lajos – aki a grófi címet “szegedi” jelzővel az árvíz alatt és utána végzett munkásságáért érdemelte ki – remekbe készült halbicskát kapott a mestertől. Erre a bicskára a párizsi és brüsszeli világkiállításokon, a mester különdíjat kapott.” 70

4. 2. 8. Juhászbicska   16. kép: Juhászkés forma (Tarjányi, www.tarjanyikesek.bolthalo.hu)

Készíti: Révész, Polyák, Tarjányi, Kocsis

A juhászok által a juhok körmölésére használt speciális, rövid kacorpengét helyezik náder vagy cakli típus végébe, ezt a kétpengés eszközt nevezik juhászbicskának.

Polyák Imre „sántázó” elnevezését is említi, véleménye szerint a hagyományos életformát, állattenyésztést folytató juhászemberek még ma is jobban kedvelik az egypengés körmölőnél, mert ezzel egyéb feladatokat is el tudnak végezni, pl. a juh felbontását, stb.

4. 2. 9. Maskara   17. kép: Maskara/bácskai görbe forma (Tarjányi, www.tarjanyikesek.bolthalo.hu)

Készíti: Révész, Polyák, Tarjányi, Kocsis

Erős, masszív típus. Pengéje jellegzetes, hegye felé lecsapott.

A „maskara” név és az elnevezés eredete ismeretlen.

Tarjányi „bácskai görbe” néven készíti a Csatári család hagyományai szerint, ez az elnevezés értelemszerűen a típus lehetséges származási helyére utal.

4. 2. 10. Matrózbicska

Készíti: Révész

Robosztus, erős, széles egyenes pengével.

Neve utalhat a típus, forma meghatározó felhasználórétegére.

4. 2. 11. Náder   18. kép: Náder forma (Révész, www.bicska.hu)

Készíti: Révész, Polyák, Tarjányi, Kocsis

Náder Ignác találta ki a formát, aki Szegeden tanulta a mesterséget. Nagy, erős, robosztus bicska, emiatt alkalmas a körmölő penge behelyezésére is. Nyele szimmetrikus, két végén hosszabb, díszített baknival. Kedvelt az osztott nyelű változata is.

Nagyon tudták cifrázni a juhászok!” 71

4. 2. 12. Női

Készíti: Révész

Egyenes nyelű és pengéjű. Nők, gyermekek használták, vagy olyanok, akik a kisebb bicskákat szerették, vagy több bicskája volt és ez volt a legkisebb, amit mindig magánál hordott.

4. 2. 13. Pároskés   20. kép: Pároskés forma (Kocsis, kocsiskesek.fw.hu)

Készíti: Kocsis, Polyák

A farvillás mellett a másik debreceni bicskatípus, mellyel előző dolgozatomban szintén részletesen foglalkoztam. Erős pengével, egyenes, szarubetétes, rozettás és kakas motívumos berakásokkal díszített nyéllel.

Kettévehető, egyik fele bicska, másik fele bicska módjára nyíló háromágú villa. A két rész bajonettzárral kapcsolódik egymáshoz, melyet a villa kinyitása old, tehát csak ilyen állapotában szedhető szét.

„Párosbicska” és „oldalvillás” bicska elnevezése is ismert.

4. 2. 14. Rác/széles szalonnázó bicska

Készíti: Révész

Egyenes pengéje és nyele van a klasszikus szalonnázónál szélesebb és rövidebb.

Elnevezése lehetséges eredetére utalhat.

4. 2. 15. Szalonnázó   28. kép: Szalonnázó (Révész Lajos, 1962, Néprajzi Múzeum, public.neprajz.hu)

Készíti: Révész, Polyák, Tarjányi, Kocsis

Könnyű bicska, a pengéje keskeny és hosszú.

Egy vágással lehetett vele szelni a keskeny tábla szalonnából, innen ered a neve. „Úri bicska” néven is emlegetik, csúfolkodva, mert egy parasztembernek nem volt megfelelő, munkára nem alkalmas csak étkezésre. A felsőbb társadalmi réteg használta, innen is a gúnynév. /Révész/

Evésen kívül nem sok mindenre jó, arra viszont kiváló. Nem húzza a zsebet… De hát a szalonnázó az egy úri bicska volt nagyon, az egy városi bicska volt.” 72

4. 3. A bicskatípusok elterjedtsége

Az előzőekből egyszerű statisztikai módszerrel leszűrhetjük, melyek azok a típusok, melyeket mind, vagy több mester is készít. S mivel a műhelyeik az ország különböző, távoli pontjain vannak, ezért ez az összegzés a bicskafajták elterjedtségéről is képet ad. Az alábbiakban tehát egy sorrendet állítok fel a típusok aszerint, hogy a bemutatott késesek közül hányan készítik az adott típust, ezt a számot zárójelben fel is tüntetem.

Arató/egyenes (4)

Cakli/völgyelt (4)

Fejes görbe (4)

Juhászkés (4)

Maskara/bácskai görbe (4)

 5. Összefoglalás

Jelen írásom a második, de talán nem utolsó, melyben a magyar bicska témakörében írtam. Előző munkám a magyar bicskakultúra egy speciális részére fókuszált, akkori zárszómban a téma további kutatásának lehetőségét is felvetettem, most én magam eredtem újra a bicskák nyomába.

Mostani célkitűzésem, melynek úgy érzem jelen keretek közt eleget tettem, az volt, hogy a témakör bemutatását kiterjesszem. Ez a kiterjesztés nem csak a kutatások területi lefedettségét jelenti, hanem a téma mélyebben való bemutatását, értelmezését, különböző aspektusokból történő vizsgálatát is. A már korábban meghatározott alapvetések újbóli közlését most is szükségesnek éreztem, így önálló, kerek egésszé válik ez a dolgozat is. Kitértem a magyar bicska hungarikummá nyilvánításának kérdéskörére, melyhez talán munkáim is hozzájárulhatnak, feltárva azt a sokrétű kulturális hátteret, amely ezekhez az eszközökhöz kapcsolódnak. Igyekeztem olyan, kapcsolódó adalékokat – szólások, történetek, stb. – felsorakoztatni, amelyek amellett, hogy emberközeli, szórakoztató módon ismertetnek meg a magyar bicskával, bizonyítják, hogy egy olyan tárgyról, tárgycsoportról van szó, mely szervesen beépült nyelvünkbe, szokásrendszerünkbe, kultúránkba, s olyan kutatási téma, mellyel érdemes foglalkozni.

Ma működő neves mestereket kerestem meg, akik segítették kutatásomat, bemutatták műhelyüket, megosztották velem tudásukat, melyen keresztül a bicska mai helyzetén túl betekintést nyerhettem a régmúlt idők „bicskás életébe” is. Összegyűjtöttem a magyar bicska jellemző típusait, melyeknek használati módja, formavilága, stb. rengeteg további kérdést vet fel, rendszerezésükkel pedig kiderült, melyek azok a típusok, melyek a legelterjedtebbek voltak egykor Magyarországon.

A bicskakutatás tehát korántsem befejezett, sőt írásaimat továbbra is egy nagyobb lélegzetvételű kutatás nyitányaként értékelem. Átfogó képet vázoltam a magyar bicskakultúráról, amiből az derült ki, hogy a téma összetettsége rengeteg új, izgalmas kutatási lehetőséget tartogat még. Célomnak érzem, hogy minél jobban megismerjük ezt a különleges kulturális értéket, melynek sok szelete már most a feledés homályába veszett. Megismerésével azonban nem csak adatokat nyerhetünk a múltból és a jelenből, hanem tanulhatunk is a köré kapcsolódó ismeretanyagból, és továbbadásával éltethetjük is azt.

Irodalomjegyzék:

CSOMA Zsigmond

1992 A felsőőri bicskák és a dunántúli kusztorák. In: Etnographia. A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, 3-4. szám.

Dr. ECSEDI István

1914 A Hortobágy-puszta és élete. Debrecen Szabad Királyi Város Könyvnyomda Vállalata, Debrecen.

KISBÁN Eszter

1997 Táplálkozáskultúra – Az asztali etikett. In: Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz nyolc kötetben IV. Életmód, Anyagi kultúra 3. 572-579. Budapest: Akadémiai Kiadó.

KOCSIS Ferenc

2005 A késkészítés történetének rövid áttekintése. In: Fazekas József (főszerk.): Késműves – A kézzel készített kések lapja. 2005. IV. negyedév, I. évf. 2. szám. 28-30. Kiadja: Rock & Garden Bt.

LÜKŐ Gábor

1940 A hortobágyi pásztorművészet. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1938. Városi Nyomda Debrecen.

MALONYAI Dezső

1911 A magyar nép művészete. III. kötet. A Balatonvidéki magyar pásztornép művészete. Franklin – Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda. Budapest.

NAGY Katalin (szerk.)

1997 Közmondások és szólások kézikönyve – Általános és középiskolások részére. Debrecen, Alföldi Nyomda Rt.

 SELMECZI KOVÁCS Attila

2009 Elfeledett magyar mesterségek és népélet. CSER Kiadó, Budapest.

SIMÁNDI László

2009 „Páros kiskés a zsebembe, de éllës!” – Debreceni és egyéb magyarbicskafajták DENIA 3896 (kézirat)

TIMAFFY László

1991 Fémművesség – Késesek, köszörűsök. In: Domonkos Ottó (főszerk.): Magyar Néprajz nyolc kötetben III. Kézművesség, Anyagi Kultúra 2. 277-282. Budapest: Akadémiai Kiadó.

UJVÁRY Zoltán

2001 Szólásgyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest.

VELIKY János

1972 Egy debreceni kismesterség a kapitalizmus korában. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1971, Debrecen.

Felhasznált internetes oldal:

http://www.hargitakiado.ro/cikk.php?a=NjY1

http://www.hirextra.hu/2010/08/17/mibol-lehet-hungarikum/

http://www.palinkapecsely.hu/palinkafozderol.html

http://www.freeweb.hu/kocsiskesek/jcikkek.htm

 

1 Csoma 1992: 220.

2 Selmeczi Kovács 2009: 309.

3 Ecsedi 1914: 150.

4 Változtatásokkal innen: Simándi 2009: 3.

5 Csoma 1992: 223.

6 Változtatásokkal innen: Simándi 2009: 4.

7 Simándi 2009: 4.

8 Kocsis Ferenc

9 Kocsis Ferenc

10 Veliky János 1972: 285.

11 Veliky János 1972: 285.

12 Veliky János 1972: 286.

13 Kocsis Ferenc

14 Változtatásokkal innen: Simándi 2009: 7.

15 Kocsis 2005: 29.

16 Timaffy 1991: 278.

17 Timaffy 1991: 278.

18 Timaffy 1991: 280.

20 Simándi 2009: 9.

21 Simándi 2009: 11.

22 Simándi 2009: 10.

24 Kocsis Ferenc

25 Kocsis Ferenc

26 Nagy 1997.

27 Ujváry 2001: 55.

28 Kocsis Ferenc

31 Simándi 2009: 2.

33 Tóth Árpád

34 Tóth Árpád

35 Tóth Árpád

36 Tóth Árpád

37 Tóth Árpád

38 Tóth Árpád

39 Polyák Imre

40 Polyák Imre

41 Polyák Imre

42 Polyák Imre

43 Polyák Imre

44 Tarjányi József

45 Tarjányi József

46 Tarjányi József

47 Tarjányi József

48 Tarjányi József

49 Tarjányi József

50 Tarjányi József

51 Tarjányi József

52 Kocsis Ferenc

53 Kocsis Ferenc

54 Kocsis Ferenc

55 Kocsis Ferenc

56 Kocsis Ferenc

57 Kocsis Ferenc

58 Kocsis Ferenc

59 Kocsis Ferenc

60 Kocsis Ferenc

61 Kocsis Ferenc

62 Kocsis Ferenc

63 Kocsis Ferenc

64 Kocsis Ferenc

65 Kocsis Ferenc

66 Kocsis Ferenc

67 Kocsis Ferenc

68 Kocsis Ferenc

69 Veliky 1972: 287.

71 Tóth Árpád

72 Kocsis Ferenc