A Révész késes története

Bogárd és Vidéke – 2005. június 23. XVI. évf. 25. szám

bogard1 A Révész késes és köszörűs műhely egyedi gyöngyszeme Sárbogárdnak, immár több mint 60 éve. A családi vállalkozásról az idei Sárbogárdi Napok keretében kiállítás is nyílt a művelõdési házban. Ennek apropóján beszélgettünk a család történetéről a mai késes, Tóth Árpád feleségével és segítőjével, Lengyel Magdolnával.

Nádi Adrienn:— Mikorra tehető a Révész késes és köszörűs műhely születése?

Lengyel Magdolna:— 1920-ban a férjem, Tóth Árpád dédnagyapja, id. Révész Lajos alapította a műhelyt Dunaföldváron a végkielégítéséből, miután Budapesten a Soroksári úti fegyvergyárban, ahol dolgozott, baleset érte.

Nádi A.:— Sárbogárdon mióta van Révész késes?

Lengyel M.:—Dédnagypapának három fia volt, így négy késes lett Dunaföldváron. Közülük a nagypapa, ifj. Révész Lajos, 1944-ben költözött Sárbogárdra.

Nádi A.:— Kik voltak és kik ma a segédeik?

Özv. Révész Lajosné: — Meisitz Imre, Lafleur Mátyás, Ördög András, Szabó Sándor, Kocsis György, Simon Csaba, majd az ő fia, és
rajtuk kívül számos tanuló. Jelenleg Szabó Sándor fia, Szabó István dolgozik nálunk.

Lengyel M.:— Körülbelül a 70-es évek óta nincs késes képzés az országban. Ezt a szakmát ma úgy lehet megtanulni, hogyha ellesi az ember valakitől a fogásokat, vagy autodidakta módon képezi magát.

bogard2 Özv. Révész Lajosné: — Az én páromnak négy polgárija volt, utána, 17 évesen, az apja műhelyében sajátította el a szakmát. Ott dolgozott vagy tíz évig, majd Sárbogárdra jöttünk. Először ott volt a műhely, ahol most a Domján-pékség van. Onnan elmentünk a Hősök terére,az óvoda mellé. Ezt a házat, ahol most élünk, a forradalom után vettük meg.

Hargitai Kiss Virág: — A cég munkáját nem törték meg a háborús idők?

Lengyel M.: — Voltak nehézségek, mert például nehezen lehetett alapanyaghoz jutni. Minden fellelhető anyagot felhasználtak a késkészítéshez: ágyúlövedék hüvelyét, harckocsi laprugóit stb. Abban az időszakban, amikor kezdték megszüntetni a kisiparosok tevékenységét, mi egy szolgáltatást végeztünk: a köszörülést. Persze, mellette mindig volt késkészítés is, mert igényelték az emberek. Arra viszont kimondottan büszke a család, hogy mindezek ellenére 1920 óta folyamatosan volt iparunk.

Nádi A.: — Mitől egyediek a Révész kések és bicskák?

Lengyel M.:—Minden késesnek megvan a saját formavilága. Szarvasagancsból, fából készítjük a bicskákat. Általában fekete diót használunk (ami egy igen mutatós fa), néha pedig mahagónit vagy cseresznyét. A pengéhez való acél Németországból származik. Arra mindig nagy hangsúlyt fektetünk, hogy jó minőségű alapanyagból dolgozzunk. Emellett mindegyik késen és bicskán rajta van az emblémánk vagy a nevünk. Ez egyfajta garancia is. Így, ha valami baja van egy késnek, bicskának, olcsón és könnyen megjavíttatható a készítőjével.

Nádi A.: — Vannak új termékeik vagy esetleg új eljárás, amivel dolgoznak?

Lengyel M.: — Szándékosan nem akarunk elmenni az ipari termelés felé, meg  szeretnénk őrizni ezt a hagyományos, kézi technikát. Nem akarjuk, és nem is tudjuk felvenni a versenyt az olcsó tömegtermeléssel. Új késeket is készítünk, de próbáljuk megőrizni a régi formákat. Persze, mi is folyamatosan vásárolunk gépeket, illetve szerszámokat, fõképp olyan késesektõő, akik megszüntetik a vállalkozásukat. Ezeket aztán felújítjuk és a saját ízlésünknek megfelelően átalakítjuk.

Nádi A.: — Több elismerést is kaptak a munkájukért.

Lengyel M.: — Ipari vásárokba, BNV-kre szoktunk járni, ahol szinte minden alkalommal elismerték a tevékenységüket. Nagypapi kapott országos, megyei és városi elismeréseket egyaránt. Mi is részt veszünk különböző pályázatokon, például a Magyar Kézművességért Alapítványén. Egy alkalommal magyar termék nagydíjra pályáztunk, ahol ugyancsak elismerésben részesültünk. Ezen kívül folyamatosan zsűriztetjük a termékeinket.

Nádi A.: — Ezek szerint a Révész-kések népszerűek az országban. Külföldön vajon ismerik-e őket?

Lengyel M.: — Időnként járunk külföldi vásárokba, szakmai jellegű kiállításra, olykor egy-egy delegációval megyünk külföldre a magyar népművészetet népszerűsíteni. Eddig Ausztriában és Németországban jártunk.

Hargitai Kiss V.: — Én találkoztam már Révész-késsel külföldön.

Lengyel M.: — Én egy olyan sztorit ismerek, hogy valaki vett egy Révész-bicskát külföldön, amit Magyarországra hozott ajándékba.

Nádi A.: — Szerepeltek már a médiában is?

Lengyel M.: — Igen, 2003-ban a Duna TV készített egy filmet a családról, az Apáról fiúra sorozat keretében, ahol a férjem a bicskakészítést mutatta be az elejétől a végéig. Nemrég a Fehérvár TV-ben és az RTL Klubban népszerűsítettem a június 18-ai székesfehérvári késes—kovács találkozót.

Nádi A.: — Van üzletük másutt is az országban?

Lengyel M.: — Nem, csak Sárbogárdon. Habár a dunaföldvári is Révész-üzlet, de az a nagymami unokatestvéréé. A Révész-termékek teljes palettája ott is megvásárolható.

Nádi A.: — Mit terveznek a jövőben? Továbbviszi valaki a családban a hagyományokat?

Lengyel M.:—Két fiunk van, ez egyik 5, a másik 15 éves. Bízunk benne, hogy talán valamelyik gyerek továbbviszi a mesterséget. A férjem is huszonéves korában döntötte el, hogy inkább késes lesz.

Hargitai Kiss V.: — Önnek mi volt a szakmája eredetileg?

Lengyel M.: — 13 évig tanítónő voltam a Hajdúságban. Amikor összekerültünk a férjemmel, akkor csöppentem bele a késes szakmába, és azóta segítem a férjem munkáját.

Hargitai Kiss V.: — A bicska egyfajta hungarikum, nem?

Lengyel M.: — Nemrég éppen arról beszéltünk az egyik szakmabeli ismerőssel, milyen jó lenne,ha el tudná érni a magyar késes szakma, hogy a termékeink hungarikummá váljanak.

Hargitai Kiss V.: — Máshol talán nincs is olyan hagyománya, hogy az ember zsebében legyen egy bicska. Ez tipikusan magyar szokás.

Lengyel M.: — Igen. Ha van az ember zsebében egy bicska, az egészen más érzés. Vannak emberek,akik ki sem tudnak lépni a lakásukból anélkül, hogy ne lenne náluk bicska.

Hargitai Kiss V.: — A családban mindenkinek van bicskája?

Lengyel M.: — Igen, a legkisebb gyereknek is. Én életem első bicskáját akkor kaptam a férjemtől, amikor „késesné” lettem. Először nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Aztán elkezdtem használgatni vacsorázáshoz; ha elmentünk valahová,ugyancsak előkerült a bicska. Egyre többször és több mindenre használtam. Annyira hozzám nőtt, hogy nemrég, amikor ellopták a táskámat, benne a bicskával, meg voltam őrülve, annyira hiányzott. Alig győztem kivárni, hogy újra legyen egy bicskám.

Nádi Adrienn és Hargitai Kiss Virág